Míg kétéves kor körül még a legtöbb kicsi figyelmét, érdeklődését. Elsősorban az utcán látható dolgok, járművek, erő- és munkagépek kötik le, addig a háromévesek már elkezdenek áhítozni a különféle boltokban kapható, a kirakatokban is látható csili-vili játékokra, majd az óvodai közösségbe kerülve, a társaik által emlegetett „divatos” játékszerek (pl. a Thomas mozdonyok, a Matuka autók, majd a semmire sem való kukaszettek, az ilyen-olyan legokollekciók) birtoklására vágynak.

Már az óvodások között is működik a „kívülről irányítottság”, és meglehetősen makacsul ragaszkodnak ahhoz, ami a társaiknak már megvan, nekik meg még nincs.
A nagyszülők többsége bizony sokszor szembesül azzal a dilemmával, hogy határozottan mondjon-e nemet, néha-néha engedjen, vagy az anyagi lehetőségei ismeretében próbálja korlátozni, elódázni (ünnepi alkalmakhoz kötni) a spontán ajándékozást.

Szeretetteszt

Két és fél éves lehetett az egyik unokám, amikor bevittem egy cipőboltba, hogy szandált vegyek neki. Míg én a lábbelik között válogattam, ő rátalált a játékkínálatra. Levett a polcról egy műanyag dobozba csomagolt tenyérnyi szőke babát, mondván, ő „ezt kéri”. Minthogy a holmi nemcsak gagyinak, de kifejezetten veszélyesnek is látszott, megpróbáltam lebeszélni a vásárlásról. Ő azonban görcsösen szorongatta a kiszemelt holmit, majd visítva inalt a pénztár felé. Csak annak ígértében tudtam rávenni, hogy felpróbálja a kiválasztott cipőt, ha a babát is megveszem neki. Amikor hazaértünk még egy darabig nézegette vágyai tárgyát, aztán félretette, és amikor a szülei érte jöttek, már hazavinni is elfelejtette.

Az elmúlt majd négy évben mind neki, mind a hasonló korú másik fiúunokámnak – az unokatestvérének – sikerült jó párszor belesodornia olyan játéknak látszó tárgyak megvásárlásába, amelyekről ránézésre is tudtam, hogy nem érik meg az árukat, és a szobájuk kacatállományának ismeretében azt is előre tudtam, hogy hamar ráunnak. Szerető nagyszülőként a kisgyerek vásárlásra buzdító késztetésének több okból is nehéz ellenállni. Nehéz nemet mondani a kérő, sőt könyörgő szavaknak, az esdeklő tekintetnek, különösen akkor, ha tudjuk (vagy csak sejtjük): a kisgyerekek az ajándékot a nagyszülői szeretet tárgyiasított bizonyítékának tartják. Ráadásul a kisgyereknek más tűnik érdekesnek és értékesnek, mint nekünk, felnőtteknek. És azt sem szabad elfelejteni – akárhány évesek vagyunk is –, hogy kapni jó.

Az is a mentségükre szól, hogy hat-hét éves korukig sem az időről, sem a pénzről nincsenek pontos fogalmaik. Ezért is nehéz megértetni velük, hogy most nem tudjuk megvenni azt, amit éppen megkívánnak. Sokszor azt is nehéz egy óvodással megértetni, hogy majd a születés-, a névnapjára, valamilyen jeles ünnepre – karácsonyra, húsvétra – kapja meg, amit azonnal szeretne, azzal az érveléssel pedig még kevésbé tudnak mit kezdeni, ha az anyagi helyzetünkre hivatkozunk, vagyis közöljük velük: most nincs pénzünk, most erre nem futja, vagy a mi zsebünkhöz képest túl drága az, amit szeretne megvetetni velünk.

Hegyi beszéd helyett „próbavásárlás”

Mire az enyéim elérkeztek az iskoláskorba, egyre több összefüggést értettek meg az élet dolgaiból. Igyekeszem ezért valamelyest racionalizálni azt, hogy mikor milyen kívánságukat teljesítem. Lépésről lépésre, azaz helyzetről helyzetre próbálom tudatosítani bennük, hogy mi, felnőttek sem vásárolhatunk meg mindent, amit a szemünk meglát és megkíván. Ha túl gyakran állnak elő valamilyen vásárlási ötlettel, azt sem hallgatom el előlük – könnyedén és röviden ugyan, de megbeszélem velük –, hogy milyenek az anyagi lehetőségeink. A minap elmagyaráztam például egyiküknek, hogy három darab, öt számjegyű lego árából kell egy hónapig gazdálkodnom úgy, hogy minden olyan dologra – ételre, ruhára, fűtésre, világításra – fussa belőle, ami nélkülözhetetlen az életünkhöz.

Így tudtam megértetni velük – amikor a legokatalógusban egy majd hatvanezer forintos szettre bökött, jelezvén, ezt szeretné karácsonyra megkapni –, hogy az a játék az én zsebemhez képest nagyon drága, vagyis a saját erőmből (pénzemből) nem tudom megvenni. Ezzel szemben megígértem: gyűjtési akciót szervezek családi körben a cél érdekében.

Egyre többször hallani pénzügyi szakemberektől, hogy az iskoláskor kezdetétől, fokozatosan kellene beavatni a gyerekeket a pénzzel bánás tudományába. Sokak szerint ezt ugyanúgy tanulni kell, mint az írást, olvasást. A családon belül ez épp oly fontos téma, mint az iskolai oktatásban. De mi nagyszülők is sokat tehetünk azért, hogy az unokáink tudatos vásárlókká-fogyasztókká, a pénzükkel gazdálkodni tudó tinikké, fiatalokká, majd felnőttekké váljanak.

A gyereknevelésben ugyanis minden okító szónál többet ér a példamutatás. A pszichológusok azt tanácsolják – mind a szülőknek, mind a nagyszülőknek –, hogy igyekezzenek a gyerek érdeklődésének, képességeinek, vágyainak ismeretében ésszerű korlátok közé szorítani a tárgyak megszerzésének késztetését. Ebben segíthet, ha a jelenlétében nyilvánítjuk ki a közös vásárlás során egy – akár saját magunknak szánt – árucikkről, hogy nekünk az drága; vagy éppen azt, hogy valamiért (minőség, mennyiség) nem éri meg az árát. Azt sem árt tudnia, hogy mennyi pénzünk van az adott holmi megvételére. Arra is megtaníthatjuk, hogy több bolt kínálatának „feltérképezése” után válassza ki azt, ami – a márka, a minőség figyelembevételével – a legjobb ár-érték arányú választásnak tűnik.

Nem árt, ha utódaink utódai azt is látják, hogy képesek vagyunk lemondani valamiről, így fokozatosan megtanulják vágyaik beteljesülésének késleltetését. Ahhoz, hogy későbbi életük folyamán ne váljanak a fogyasztás rabjaivá, annak is tudatosodnia kell bennük, hogy mi az, ami fontos, és mi az, ami nélkülözhető számukra.