Univerzális tisztítókúra
hirdetés
A húsvét előtti böjt az egyház legrégebbi szokásai közé tartozik, a böjtök szigorúsága és időtartama azonban az évszázadok során sokat változott. Ma már csak hamvazószerdán, nagypénteken és a pénteki napokon kell a húsos ételeket mellőzni. A korábbi szigorú táplálkozási előírások másfajta önmegtartóztatással, irgalmas szeretetgyakorlással és áhítattal is helyettesíthetők.
Magyarországon az első világháborúig a protestáns és katolikus családok többsége karácsony vigíliáján (december 24.) és nagypéntek délelőtt teljes böjtöt tartott: semmit sem ettek, csak vizet vettek magukhoz. A római katolikusok asztalára nagyböjt idején, valamint péntekenként, sőt szerdánként sem került húsos és zsíros étel. Az ortodoxok és a görög katolikusok még szigorúbban értelmezték a böjtöt: a nagyböjti hétköznapokon minden állati eredetű tápláléktól, az úgynevezett fehér eledelek fogyasztásától is tartózkodtak.
Ez a szigorúság korábban a római katolikusokra is jellemző volt. A 17. századból fennmaradt forrás szerint a gyöngyösi jezsuiták és ferences szerzetesek között komoly vita dúlt arról, szabad-e böjtnapokon tejfélét és tojást fogyasztani. Az utókor számára meglepő, hogy a keménységükről híres jezsuiták kardoskodtak a böjt enyhítése mellett. Róma a ferencesek vélekedését pártfogolta, de az állandó török pusztítást figyelembe véve, a magyarok számára megengedték a fehér ételek fogyasztását. Ennek ellenére a magyar parasztság böjtidőben még a 19. század végén is csak olyan táplálékot vett magához, amit a „harmat nevelt”: aszalt gyümölcsöt, főtt tésztát, főzelékfélét, valamint korpából készült savanyú levest.
A tavaszi böjt – fél egészség
Érdekes kérdés, hogy a természethez közel álló paraszti kultúra miért őrizte ilyen sokáig a szigorú böjt hagyományát. Az emberi szervezetnek talán szüksége van a koplalásra?
Úgy tűnik, igen. A tavaszi böjt különös lehetőséget kínál számunkra, hogy a téllel együtt a testünkben és lelkünkben elraktározott mérgeknek is búcsút intsünk. A természetes gyógymódokat kedvelők szívesen tartanak ilyenkor hús- és fehérjementes diétát, hiszen a szervezet rendszeres megtisztításával, salaktalanításával számos betegség megelőzhető.
A fogyókúrázók önsanyargatása (a közeledő bikiniszezonra tekintettel) még nem nevezhető böjtnek, mert nem társul lelki és szellemi megtisztulással, befelé figyeléssel.
A római katolikusok a 17–19. században növényi olajat és olvasztott vajat tartalékoltak a nagyböjti főzéshez. A két étkezési zsiradék közül az olaj számít hagyományosabbnak. Sokáig az öregek hamvazószerdán hamulúggal kisúrolták az összes zsíros főzőedényt (cserépedények), a húshagyókeddi fánk maradékát pedig elzárták („felfűzték”) a nagyböjt beköszöntére.
A nagyböjti ételek közé tartozott az erjesztett korpaléből (kiszi, keszőce, cibere), az olajütés melléktermékéből (zsufa), a savóból (csóré) készült leves. A nagyböjti időszakot már a kora újkori költészetben ez a cibere jelképezte, a farsang és a nagyböjt fordulóján, Konc király és Cibere vajda viaskodásakor.
A középkor végén, amikor Magyarország bő halállománnyal rendelkezett, a halételek – főleg sózott-szárított formában – is fontos szerepet játszottak a böjti étrendben.
A nagypénteki naphoz kapcsolódott a böjtös étrend legszigorúbb és legrégiesebb változatai. A századfordulón a Dél-Alföldön és a magyar nyelvterület északkeleti vidékén rendszeresen, míg másutt csak helyenként, egyáltalán nem főztek. A nap folyamán pattogatott kukoricát, a Dél-Alföldön mellette még lepénykenyeret ettek. A Dunántúlon, valamint a Felföldön a Hernádig, következetesen kétfogásos volt a nagypénteki étkezés, az első fogásban levessel. Ahol ezt nem lepénykenyér, ott főtt vagy öntött tészta követte, csak a Délnyugat-Dunántúlon kása vagy pép. A tészta elsősorban mákos tészta volt. Észak-Tiszántúlon, ahol főztek, (általában feltét nélküli) főtt tésztából álló, egyfogásos étkezést tartottak (metélt), míg Erdélyben ugyancsak egy fogást, elsősorban babfőzeléket készítettek. Vagyis ahol főztek, az étkezés kétfogásos, illetve egyfogásos szerkezete követte a köznapi étkezésekét.
A gabonaételeken kívül szokásos élelmiszerek bab-lencse, káposzta-gomba-korpacibere és aszalt gyümölcs. A bab-lencséből leves, Erdélyben főzelék készült (babkása tört bab néven), Délnyugat-Dunántúlon helyenként babsaláta. A káposzta, gomba és gombáskáposzta csakúgy, mint a korpacibere, ugyancsak levesformában, amely északon, a Zobor-vidéktől a Latorcáig volt szokásos. Az aszalt gyümölcs váltakozhatott a hüvelyessel levesként vagy csemegének vízben főzve, melyet vagy a napi egyetlen nagyobb étkezésen, vagy azon kívül, a nap folyamán ettek. A Makád–Dunapataj közti Duna-szakasz mentén, református községekben, a böjt ellenére kolbászos gyümölcsleves is szokásos volt. A kolbászt azért ették, hogy a kígyómarástól megmeneküljenek. Ezeknek a nagypénteki étrendeknek máig szokásos számos eleme. (Magyar Néprajz III.)
A mennyország kapujában
Bármerre járunk is a világban, a böjt szóval illetett önmegtagadás célja az, hogy az ember istenéhez és önmagához közelebb kerüljön. Nem véletlen, hogy a különböző vallások a legfontosabb ünnepeik előtt teszik kötelezővé a böjtöt. A vallási ünnepek jelentik a szent időt: isten és az emberiség kapcsolatának kozmikus fordulatait. A húsvét – Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása – is ilyen fordulópont: a megváltást jelenti a keresztények számára.
Szinte minden vallásban rendkívüli jelentősége, ereje van az önmegtartóztatásnak, az érzéki élvezetekről való lemondásnak. A sámánok az eksztázis előtt, azaz mielőtt a szellemekkel találkoztak volna, rendszerint böjtöltek. Az ókori népek, a zsidósághoz hasonlóan, nemcsak ünnepek előtt tartottak böjtöt, hanem természeti csapás vagy gyász esetén is. Jézus Krisztus is fontosnak tekintette az önmegtartóztatást, de megrótta a képmutatásból, megszokásból böjtölőket. Lényegesnek az imádságot tartotta azért, hogy a lemondás a testi örömökről igazi lelki élménnyé válhasson a böjtölő ember számára. Hogy mennyire egy tőről fakad Isten és ember kapcsolata, mutatja az is, ahogyan összecseng Jézus szavaival Mohamed próféta bölcs mondása: „Az imádság fél útig vezet Istenhez, a böjt elvisz az ég kapujába.”
Huizinga írja híres művében, A középkor alkonyában: „Ha az erénynek vagy az érzelmeknek emberi alakot adnak, azt még megértjük, de ezt a folyamatot a középkor habozás nélkül olyan dolgokra is kiterjeszti, amelyeknek – úgy érezzük – semmi személyhez köthető vonásuk nincs. 1330-tól kezdve mindennapos a Böjt megszemélyesítése. Megtaláljuk a Böjt és a Húsevés csatája című költeményben; ehhez a műhöz jóval később Pieter Bruegel is visszanyúlt, és őrült képzeletével kiszínezte.” Aki ismeri a ránk maradt jegyzetfüzetét, inkább realistának látja ez a képet, jóllehet ez csak a részletekre vonatkozik. Az egészre inkább valami álomszerű, vagy valószerűtlen illik, vagy inkább azt mondhatnók, ha epikus, elbeszélő jellegére gondolok, hogy itt bizony „tombol, tobzódik” a középkor!
Mert mi az, ami e kép láttán először szemünkbe tűnik? A hihetetlen sok alak, a rengeteg esemény, a látszólagos káosz. Aztán lassanként rendezi, leltározza szemünk a látottakat, mert észreveszi a rendet. ...
Balra kocsmák, csapszékek: itt muzsikáló, éneklő-dáridózó, evő-ivó (sőt zabáló) tömeg. Jobbra templom, gyónás: bűnbánó, ájtatos, böjtöt fogadó, zarándokló csendes népség. Középen a két harcoló, küzdő csapat látható: allegorikus figurák – váratlanul megnövelt arányú alakok! Már-már túlzó mértékben, aránytalanul megnövelt alakok, szinte karikatúraszerű burleszkszerű kép, jelenet. (Móser Zoltán: Álmodik a múlt)
 |
