A virágok királya!!

A virágok királya a rózsa. Illatra vetekedhetik vele a szegfű, az ibolya és sok más illatos virág, de színpompára nem. S még az az egy tulajdonsága is föléje emeli a virágországnak, hogy némelyik fajtája mindig nyílik.

Az emberek minden időben szerették a rózsát.
Mikor a törökök Magyarországon uralkodtak, a török urak háza mindig rózsától volt illatos.
Pedig a rózsa virágának nem lehet érezni mindenkor az illatát. Különösen mikor a nap süt, csekély az illat is. Mit tettek hát a törökök, hogy mindig illatos legyen a szobájuk?
Vékaszámra szedték össze a rózsa virágát és olajat készítettek belőle. Egy véka rózsa alig három csepp olajat ad, de egy csepp olaj megillatosítja a szobát hónapokig.
Hát hogyan lehet a rózsából olajat készíteni?
A török szolgák mázos cserépbögrékbe tömték a rózsa szirmait. Belegyömöszölték úgy, ahogy csak lehetett. Akkor aztán egy ujjnyira való esővizet öntöttek a fazékra, a szirmok fölé, és a fazekat kitették a napra; este pedig betakarták.
A harmadik napon már aranyszín kis pontok jelentek meg a víz színén, s a pontok napról-napra szaporodtak, úgyhogy egy hét múlva már olyan volt a fazék teteje mintha valami finom habbal volna bevonva.
Azt a habot aztán lekanalazták és üvegbe gyűjtötték, mert az a rózsaolaj.
De hány bögrét kell rózsával megtölteni, és hány véka rózsa kell, hogy egy kis üveg olajat kapjunk?

ÉS NEMHIÁBA EZ AZ ÉN KEDVENC ILLATOM!!!!
CSAK SAJNOS NEM MINDÉG LEHET KAPNI! OLAJ FORMÁJÁBAN, MÁR CSAK ARANYÁRBAN!!! PEDIG ÉN ÚGY SZERETEM!!!

MEG IS JEGYZI A KEDVESEN, HA EBBŐL CSEPPENTEK:"EZ MOST AZ ÜNNEPI ILLAT"

"Nemes rózsa

...A bolt előtt várakoztam.
Az aszfalton egy szál friss rózsácska hevert. Bizonyára valamelyik ablakból esett ki, hogy ott rendeztek össze valami virágtartót.
És amíg ott álltam, százan is elmentek előttem. Mindenféle ember és mindenféle nő. Mind rápillantott a rózsácskára, - és senki nem lépett rá.

Vadrózsa

Künn esik a hó. És én a kályha mellett ülve, a vadrózsára gondolok.
Micsoda bájos, egyszerű virág! Semmi pompa, semmi cicoma, illat is alig észrevehető. És nekem mégis kedvesebb, mint a kertek bódító pompájú, buja kövér rózsái, amelyek szinte fojtogatnak a leheletükkel.
A múlt nyár elején lenn voltam Jegenyén. Ez a Jegenye fürdő volna, ha fürödnének benne az emberek. De Erdélyben több a fürdő, mint a fürdővendég.
Akkor egymagam voltam ott, Jegenyén.
Valami különös nagy szomorúság borongott akkoriban rajtam. Nem voltam se beteg, se szerencsétlen, se reményeimben csalatkozott, és mégis szomorú voltam. Az ég is néha elborul, és nem tudjuk, miért. A felhők jönnek és mennek, s nem tudjuk honnan és hová. Kivitettem az erdőszélre egy pokrócot, és azon feküdtem egész napon át.
A fekvőhelyemtől alig öt lépésnyire egy nagy rózsabokor piroslott. Virág minden ágán. Sötétzöld csipkék minden virág körül.
Fejemet egy nyaláb szénára hajtva, félig ébren, félig szendergő állapotban órák hosszán át nem láttam egyebet, mint ezt az egy virágos rózsabokrot. Néztem és néztem azzal a bágyadt egykedvűséggel, amivel az eget nézi a fáradtlelkű ember, és jól esett szememnek, lelkemnek, hogy ez a rózsabokor volt előttem.
És amint néztem, úgy tűnt fel nekem, mintha az is olyan szomorú
volna, mint én.
Hogyan lehet akármi bokor is szomorú?
Nem tudom.
De az volt. Az árvaság és elhagyatottság érzett ki belőle. Szomorú volt minden ága, minden virága, levele. Talán a hely tette azzá, mert az erdőn túl már nincs egyéb, csak a kopár dombok, meg a nagy égboltozat. Talán az, hogy ilyen egyedül egymagában állt ott, mint az eltaszított gyermek. Mintha szólani vágyott volna. Mintha azt kérdezte volna:
- Minek születtem? Kinek nőttem fel? Miért virágzom, ha senkinek nem kellenek a virágaim? A fák nagyobbak, mint én, de nem ilyen szépek, mint én vagyok. És minden fának van társa, csak nekem nincsen. A tavasz eljött és én kivirágzottam. Az ősz eljön és én elhervadok. Senki nem örül a virágzásomnak. Senki nem búsul a hervadásomon. A tél hava is rám következik, és akkor a holt bokor fölött varjak szállonganak.
Gondolataimnak melódiájaképpen mély dongással keringél felém egy sárgaöves fekete bársonyos poszméh. Olyan alacsonyan repül, hogy szinte érinti a fűszálakat. Leereszkedik egy vörös lóherevirágra és belédugdossa az orrát, azután újra felbúg és a bokrot is körül dongva tovaszáll a fűtengerben.
Mély álló csend maradt mögötte.
A bokor mintha elmélkednék, hallgatóznék e görögfűillattól áthatott csöndességben.
Különös csöndesség!
Beszéd van benne. A fák meg a fűszálak beszéde. Rózsák sóhajtása. S valami vég nélkül való zene, aminek hangja nincsen s mégis úgy rémlik, mintha örökkön hangzanék.
Domokos ott ült mögöttem a gyepen, és pipázott. Ez a jó székely ember vendégszolgája a fürdőnek. Milyen szegény és milyen nyugodt! Cigányleányt vett el feleségül, egy nagyszemű tömpe orrú cigányleányt, aki mindig nevet, és aki vastag ezüst gyűrüt hord az ujján. Nem sok pénz fordul meg a kezükön, de azért nem nyomorognak. Délben láttam, hogy Domokos felmászott a szederfára és rázta a feleségének. Az ám: a feleségének meg a kacsájuknak. Mert egy kacsájuk is van. Mikorra nevelik, nem tudom. Lehet, hogy szent Domonkos napjára; lehet, hogy karácsonyra.
Hát ez a Domokos egész nap velem volt. Hogy én hallgattam, ő is hallgatott. Nem beszélt a jó ember, csak mikor kérdeztem.
- Min gondolkozik, Domokos? - szólaltam meg egyszer, hátrafordulva.
- Nem gondolkozom én istálom, sömmin se.
- Nem lehet az Domokos: az élő embernek mindig forog valami az elméjében.
- No az enyimbe nem forog istálom, csak néha-néha.
- Szakítson, - mondom, - egypár virágot arról a rózsafáról.
Egy darabig előttem hevertek a virágok. Mi szépek, üdék, bársonyosak. Az ember fehérülni érzi a lelkét, amíg nézi. Olyanok, mint annak a jegyzőleánynak az arca, akit egy pünkösd-napon hazakísértem az erdőn. Az is ilyen halovány volt, mint ezek közt a leghaloványabb. Aztán, mikor elbúcsúztunk az erdő végén, mondott valamit nekem, és megszorította a kezemet. És akkor olyan pirossá vált, mint ezek között a legpirosabb.
Soha nem láttam többet. Egy év múlva eltemették s azt írták rá a koporsójára:
Élt 17 évet.
Ez a leány jut most eszembe. Ha az ember virággá változik a halála után, ő is vadrózsa most. Valahol az erdőszélén áll egyedül. És a csöndességben kitárja harmatos virágait.

(MEK: Gárdonyi Géza - Mai csodák)"