Ifjúkorom történései 6.

A kellemetlen kalandot hamar elfelejtettük. Az iskola vezetői egyébként is megértőek voltak: kárpótoltak bennünket az elmaradt hazautazásért. Május 1-én meglátogathattuk szüleinket, családunkat.

Közben szorgalmasan tanultunk. Készültünk a vészes gyorsasággal közeledő évvégi vizsgákra, ami számunkra igencsak félelmetesnek tűnt és talán nem egészen ok nélkül. Ugyanis a 10 hónapra szóló tananyagunkat szűk nyolc hónap alatt kellett elsajátitani, mivel a tanévet késve kezdtük. Ráadásul - különösen orvosi tantárgyakból - nagyon rosszul voltunk ellátva tankönyvekkel, jegyzetekkel.
Én ezen ugy tettem magam tul, hogy az Orvostudományi Egyetem tankönyveiből készültem...

Az iskola beindulása után kezdték az egyes jegyzetek irását, s ezeket valójában már csak a következő évfolyam hallgatói tudták hasznositani. Ezért több tantárgyból az előadásokon készült saját jegyzeteink alapján kellett és lehetett a vizsgákra felkészülni.

Fáradozásunk, szorgalmunk - ezt minden dicsekvés nélkül állithatom - meghozta az eredményét. Én személy szerint a közismereti tantárgyakból is jól szerepeltem, de az orvosi, a klinikai tantárgyakból kiváló, azaz kitűnő lettem. Az iskola igazgatójától - jó tanulmányi eredményeim jutalmául -átvehettem Dr Petrilla Aladár Járványtan cimű könyvét, melyet máig is megbecsüléssel őrzök.

Ezzel elérkezett a nyári vakáció és mi örömmel utaztunk haza ki-ki a lakóhelyére, hogy a feszitett tempóju tanulás fáradalmait kipihenjük. Ez a gyorsan röpülő nyári szabadság alatt sikerült is. Bár a szünidő nem csak pihenéssel tellett, hanem munkával is. Hiszen szüleim kis gazdaságában nekem is meg volt a magam feladata. Ez a fizikai munka azonban a hosszabb ideig tartó szellemi erőfeszités után pihentető volt, általa testileg is megerősödtem.

...És megkezdődött Budapesten a második tanévem.
A fővárossal, az iskolával hamar megbarátkoztam.. A "mozgalmi" életben is aktivan részt vettem, mint DISz-tag: valamennyien azok voltunk...Én, mint már valahol irtam, sportfelelős voltam az alapszervezet vezetőségében.

A helyileg rendezett sportesemények mellett olykor meghallgattunk egy-egy politikai tájékoztatót is. Azonban a "nagy politikával" nem, vagy nagyon keveset foglalkoztunk. Természetesen azért voltak ismereteink az 1953-as nyári fordulatról, a Nagy Imre nevéhez fűződő kormányprogramról, az ezt követő különböző változásokról, amelyek az emberek életének némi könnyitését is eredményezték.
Az emberek suttogtak arról is, hogy Nagy Imre bezáratta a koncentrációs tábort pld. Recsken... Ezekről nem igazán voltak ismereteink...
Hallottunk továbbá az un. Rákosi-csoport és a Nagy Imre körül csoportosulók közötti vitákról, nézeteltérésekről. Személy szerint Rákosi és Nagy Imre közötti
harcról.
Ezek a dolgok azonban csak 1955. őszétől foglalkoztattak bennünket, amikor - a Dolgozó Ifjusági Szövetség kezdeményezésére - a Petőfi Kör Budapest-szerte kibontakozott. Erre a későbbiek során még visszatérek...

Egy kis személyes vallomással folytatnám inkább visszaemlékezéseimet.
1954. októberében váratlan esemény ért: esküvői meghivót kaptam otthonról, Istenmezejéről. Legkedvesebb gyermekkori pajtásom - alig volt idősebb nálam - esküvőjére szólt a meghivás. A barátom, miután elvégezte Ózdon a Munkaerő Tartalékok Hivatala Szakmunkásképző Iskolájában a vájár-szakot, magyarul: szakképzett bányász lett, ugy hozta a Sors, hogy szerelembe esett az egyik falubeli kislánnyal, s ebből a szerelemből hamar házasság lett.

Az esküvői meghivásnak természetesen örömmel tettem eleget , s az igazgatói engedély birtokában boldogan utazhattam haza az esküvőre.
A szinpompás egyházi esküvő a falubeli templomunkban került megtartásra: szólt az orgonán a Nászinduló, a pap szépen beszélt, az ifjú házasulandók boldogok voltak, a násznép pedig meghatott. / Ezt megelőzőleg természetesen az állami házasság kötésre is sor került a tanácsházán/.

A templomi esküvőt követte a kivilágos-kivirradtig tartó mulatság először a mennyasszony, majd a vőlegény házánál. A násznép igen jól mulatott, de én is remekül éreztem magam, hiszen a legjobb barátom nősült, s boldogságának szivből örültem. De más okom is volt az örömre...Az esküvőn ugyanis jelen volt vendégként az a szőke, kékszemű, kis szomszéd leányka is, aki a szivemet már korábban is megdobogtatta...diákszerelem. Én elkerültem a faluból, ez a meghitt kapcsolat megszakadt. Azonban az esküvőn újból találkoztunk, beszélgettünk, táncontunk egymással...Egy szó mint száz: a szivem ismét hevesebben kezdett dobogni. Ráadásul ugy éreztem, hogy ő sem közömbös irántam. Legalább is a jelek erre utaltak./Nem tévedtem! Az idillnek folytatása lett és máig is tart: ugyanis a kis, szőke lány lett később a feleségem.../

A lakodalom - sajnos - hamar véget ért, igy rövidke szabadságom, vagy inkább eltávozásom is... Vissza kellett utaznom Budapestre, de a szivem egy darabkája otthon maradt... Szólitott a kötelesség: tanulni kellett!

A tanév ismét elrepült, újra otthon vagyok szülőfalumban. A rövidke szabadságom azonban még gyorsabban repült el, mint az előző tanévem. Ugyanis augusztus elsejétől nyári gyakorlaton kellett részt vennem, amelynek a helyszine a budapesti Fővárosi Közegészségügyi-Járványügyi Állomás lett, a XIII. kerületi Váci uton.

A Fővárosi KÖJÁLL-nál a fertőzőbeteg szállitókhoz osztottak be szolgálatra, s az un. "zöldmentőkkel" jártuk a főváros egész területét, ahová hivtak, vagy küldtek bennünket. Izgalmas és veszélyes munka volt. Naponta sok beteget szállitottunk a legkülönbözőbb fertőző betegségekkel elsősorban a László kórházba, de más budapesti kórházak fertőző osztályaira is. Kicsit féltem az esetleges fertőzésektől, de ezt hamar megszoktam. Egyébként is vigyáztunk arra, hogy a fertőzéseket elkerüljük, a megfelelő óvintézkedéseket megtettük. E tekintetben nem is volt semmi baj.

A munkánk során viszont rendkivül lehangoló volt az a nyomoruság, a szegénység, amellyel a fertőző betegszállitás során általában találkoztunk.
A bérkaszárnyákban lévő lakásokban "orditott" a nyomor! Kosz, piszok, mérhetetlen szegénység... Én, aki kollégiumban laktam, szerény ellátásban volt részem, elszörnyedtem az ilyen mérvű nyomor és szegénység láttán. Ekkor kezdtem megérterni a József Attila által megfogalmazott, leirt nyomort...Mert mi is szegények voltunk, kevés volt otthon is az élelem, a ruhanemű, de ilyen nyomorban soha nem volt részünk, mint amit a fővárosban - Angyalföldön, Kőbányán, de másutt is - az egy hónapos KÖJÁLL-szolgálatom idején láttam és megtapasztaltam.

Néha a fertőtlenitő brigádhoz is beosztottak egy-egy napra. Ilyenkor kollégiumokba, de főként munkásszállásokra küldtek bennünket fertőtleniteni. S hogy a munkásszállásokon miket láttunk!!! Millió és millió apró, ugráló bogarak. A földszinű, iszonyuan piszkos lepedők ugy festettek, mintha mákkal lettek volna beszórva, de jó sűrűn. Egyszerűen nem értettem, hogy miként élhetnek ilyen helyeken emberek? Hogyan tudnak egyáltalán pihenni, aludni?
Fertőtlenitő brigádunk, megfelelő védőöltözetben, felfegyverkezve porszórókkal és az igen hatásos - azóta kiderült: rákkeltő DDT-vel, ezért be is tiltották a forgalmazását - hatalmas pusztitást végzett a bolhanépség között, s ezt a munkát kéthetente volt, vagy lett volna célszerű elvégezni.
Ha ezek a fertőtlenitések eszembe jutnak, még ma is viszketek! /Az esetleges szives olvasóimtól elnézést kérek, ha az olvasottak netán náluk is ilyen reakciót
váltanának ki/.