FŐFŐTAGOK!!!

Tudom, ez a cím, megszólítás, keveseknek jelenti azt, amit nekem, pedig tegnap este óta többször feltörő hangos nevetésem oka. Leírva most, önmagában is olyan elképesztően lehetetlenül néz ki, ám amikor először olvastam, akkor fetrengve röhögtem:) azonnal. Pedig elég késő volt, csendes punnyadásként indult az este, aztán berobbant ez a szó…...
És borult az egész szerda esti „lapos” nyugi, totális kabarévá vált nekem, méghozzá úgy tűnik, végtelenített filmen.

Aztán snitt, inzert, áttűnés, felkonf, stáblista, effekt, vagy hangalámondás nélkül, amúgy médiásan:), ugrott a képkocka, azt éreztem nem férek a bőrömbe, valahogy sebesen száguldok, vágtázok. Vágtáztam a röhögésem hullámain és az időn is. A vágta pedig mostanra az anyai nagyapámhoz repített.
Vágta, poroszka, ügetés, szekér és ló mind-mind őhozzá köt.
És talán épp ebben a tegnapi felszabadultságban értettem meg belőle valamit.

Mindig volt lova.
Takaros istálló állt az udvar végében, példás rendben, előttem ma is a kép. Különös illat lengte körbe azt a fertályt az anyai nagyszüleimnél, és különös mosolygósság is. A nagyanyám is szeretett arra járni, csípőre tett kézzel és pici 35-ös lábával tipegett, hogy meg-megsimogassa a lovat. Arra volt a meredek lépcső is a felső kertbe, de jövet és menet, ha napközben véletlenül otthon volt a ló, soha el nem ment volna belépés nélkül a nyitott istálló ajtaja előtt. Letette a teli kosarat, bevitt egy kis csemegét, hízelgett, simogatott, beszélt:) egy kicsit és valami végtelen biztonságérzettel fűszerezett széles mosollyal kilépve folytatta a dolgát. Persze, hisz a ló a megélhetésük záloga volt. Földművelő parasztokként a ló, a szekér, a szerszámok nagyobb kincsnek számítottak, mint ma a legvaskosabb bankbetét.
Többet is ér ma is. :)

Sohasem féltettek, persze megtanítottak néhány alapszabályra. Bevontak minden lóval kapcsolatos teendőbe, koromhoz, erőmhöz illőn, de ott voltam, ismertük egymást mi is a lóval. Talán ezért se érintett érzékenyen, hogy egyke lányaként a szüleimnek abban a nagyszülői házban minden és mindenki csak a ló után következhetett.
Semmi sem lehetett fontosabb egyikőjüknek sem, mint a fárasztó nap után ellátni a lovat, vagy hajnalban először körülötte sertepertélni. Ott ez így volt természetes. És ha belegondolok, tiszteletből, megbecsülésből, kötelességtudatból egyik leghasznosabb leckét így kaptam én a nagyapámtól.
Egymásra voltak utalva, és kölcsönösen tudták mit jelent a „Főfőtag!” :) kifejezés.

Abból a korból nekem a nagyapám szekere maradt, rajta ma is a névtábla: Tóth Lajos, Eger, Bornemissza u. 6., néhány lószerszám a nyaralónk ékeként, az illat, az emlékek és a felhőtlenség érzése, ami most felidéződött bennem, ebben a röhögési vágtában:)

Olyan szürrealisztikus. Egy „százéves” emlék egy aktuális fergeteges este hatására. De mindegy is, így van akkor is. Lélekben vágtáztam a nevetéssel, a felszabadult jó érzéssel, és hipp-hopp a vágtában bekanyarodtam erre is.
Itatni? Lehet.
Ittam magamba ismét mindazt, ami jót abból meríthetek.
Száguldott, vagy inkább vágtázott a lelkem, és csupán ez a szó: „Főfőtagok!!!” váltotta ki belőlem. Tiszta röhej :)))))))))

Eszemben sincs visszarántani a kantárszárat, Főfőtagok!!! :) és mindenki :) figyelem: