Isztambul

Híd Európából Ázsiába

1978-ban az akkori vizilabda csapatommal Isztambulban túráztunk. Azok az évek elég zavarosak voltak Török országban, katonai diktatúra, polgári lázadás, felkelés stb, szóval mondták ha lövöldözésbe kerülünk, mindenki csak dobja le magá a földre. Ja ja ja ja ja sok a duma, gyerünk induljunk már. Megérkeztünk Isztambul repülöterére, megkaptuk a csomagjainka s mentünk ki a vámvizsgálat után a városba. Az elöcsarnokban egy idösebb, késöbb kiderült 83 éves, férfi várt bennünket, kitünöen beszélt magyarul. A bácsi az 1930-as években a Tetnevelési Föiskolán szerzett tanári diplomát s Pesten tanított is egy pár évet. Amikor a második Világháború elkezdödött neki is vissza kellett mennie a hazájába, A bácsi képviselte a vendéglátó klubbot ahol a gyerekek vizilabda edzöje is ö volt. Nem egyedül várt bennünket , két tagbaszakadt, morc kinézetü fazon is volt vele, akik állandóan körbenéztek a csarnokban, járt a szemük, fejük, néha egymásnak vakkantottak valamit, majd ketten néztek valamit s azután elölröl a rutin ismét. Kiderült, hogy kommandósok, nem hülyéskedek, s a mi csapatunk védelmével voltak megbízva. Mindezt a bácsika mondta el nekünk s mondta, hogy a buszon is velünk lesznek meg a szállodában is, meg mindenhol, amíg itt leszünk. Nem nagyon örültünk, meg nem is tartottuk fontosnak, csak felhajtás, gondoltuk. Na ez a véleményünk gyorsan megváltozott. A Szállodánk a klub vendégháza volt, az uszoda területén, pazar helyen, az új Boszporusz híd európai lábánál. A híd összeköti Európát Ázsiával, hatalmas, 34 m magasságban íveli át a Boszporusz vizét, ahol a Fekete tenger folyik át a Márvány tengerbe és vissza, ahogy az ár-apály változik. A Boszporusz szoros az Aranyszarv öbölbe torkollik, Pazar kép, nyüzsgés, ez Isztambul szíve. Épp arra jártunk amikor fegyver ropogást hallottunk s a forgalom leállt. Testöreink azonnal kiadták a parancsot: el az ablaktól! Az egyik hátrarohant a buszon, míg a másik kiugrott az utcára s a busz elött foglalt helyet. 5 perc múlva vad szirénázással vagy 10 rendör és 3-4 katonai rendör kocsi vágtatott el mellettünk, majd a lenti kommandós visszaszált, s mondta a soförnek, hogy melyik utcán menjünk. Na innentöl arra, komolyan vettük öket. Szerencsére a következö 12 napban semmi incidens nem történt, egyet kivéve, de ennek mi magunk voltunk okozói. Gyönyörü napsütéses idönk volt s a nap nagy részét az uszodában töltöttük amely amint mondtam a Boszporusz parton volt. A víz kristály tiszta, nem tudom hogy “csinálták” de gyönyörüség volt belemenni. Valaki, nem én, kitalálta, hogy ússzunk át Európából Ázsiába. A távolság nem nagy, talán 2.3 km, pólósoknak meg sem kottyan. Vagy 9-en elindultunk. Még nem jártunk messzebb mint a negyede a távolságnak amikor egy meduza rajba keveredtünk, szerencsére nem mérges csillókkal rendelkeztek, de ezt akkor nem tudtuk. Itt két srác visszafordult, maradtunk heten. Én akkor 27 éves voltam, fantasztikus kondiban, egy ilyen kalandot csak jó viccként könyveltünk el, lesz mit mesélni az unokáknak kategória. Olyan fél úton járhattunk amikor egy olajtankhajó jött a Fekete tenger felöl s ment el elöttünk talán 25, 30 méterre. Lenyügözö volt a mérete s elkezdtünk visszafele úszni, nehogy besodorjon maga alá az örvénye. Miután elment vártunk még vagy 5 percet s úsztunk tovább. Több ilyen hatalmas hajóval nem találkoztunk, hála istennek, de apróbbakból sok volt s attól féltünk, ha nem vesznek észre bennünket akkor csak átmennek rajtunk. A tankhajó után még két srác döntött úgy, hogy nekik ebböl elég, visszafordultak. Mi mentünk, helyesebben úsztunk tovább s a sodrás észrevehetöen erösödött, szigorúan vitt lefele a víz bennünket. Amikor már majdnem értsd 150 m-re voltunk az ázsiai partoktól rettenetes üvöltözére lettünk figyelmesek. Egy motorcsónak akkor még olyan 300 m-re tölünk jött felénk mint állat s a két kommandós a csónak orrában hadonászott. Semmi perc alatt odaértek s mutogattak, hogy azonnal száljunk be a csónakba. Egyszerre mondtunk nemet, 150 m-re a cél elött csak nem adjuk fel. Együtt kezdtünk úszni a part felé, amilyen gyorsan csak tudtunk. A csonakban levök elöször ordibáltak azután megértették, hogy mit akarunk s lassítva a partig kisértek minket. Ázsiában kimásztunk a vízböl, egy stégnél mentünk föl a partra, nagy feltünést okozva az 5 Speedo-ba csomagolt srác. Sétáltunk pár lépést, majd vissza a vízbe, be a csónakba s irány Európa!
Az történt, hogy amikor a második két srác visszaért, akkor már kerestek bennünket, de az elsö kettö nem mondott semmit, sejtették ugyan is, hogy vissza akarnak téríteni bennünket. Az öreink tiszta idegek voltak, hiszen ök feleltek értünk. Amikor megtudták, hogy mit csinálunk, lementek a stégre s az elsö csónakból kitették a tulajokat s elindultak utánunk.
Utólag nézve, nem most hanem még akkor, óriási szerencsénk volt, többszörösen is. A sodrásról fogalmunk sem volt, hogy micsoda ereje van. A tervezettnél, mintegy 4km-rel lejjebb értünk partot Ázsiában s onnan vagy gyalogolunk fölfele 8km-t s utána úszunk vissza, vagy még 4 km-rel lentebb a hídtól érkezünk vissza s akkor az európai oldalon gyaloglunk 8 km-t. A motorcsónakkal 15 perc alatt visszaértünk. A parton, stégen, az egész uszoda ott volt. A vezetöink , játékos társaink, a többi csapat játékosai, strandolók, szóval mindenki, beleértve a török rendörséget. Mindenki üvöltött, kiabált, hatalmas hangzavar fogadott bennünket, na meg a vezetök fenyegetözése. Egy hülye pártfunkcionárius arról ordibált, hogy otthon lecsukat bennünket disszidálási kisérletért de ezt még a többi vezetö se vette komolyan, de az biztos, hogy olyan fegyelmit fogunk kapni, hogy azt nem tesszük ki az ablakba! Ebböl sem lett semmi, mert megnyertük a tornát s mindent megbocsátottak.
Motorcsónak kiséret nélkül s legföképp engedély nélkül, nem lehet átúszni a szorost. A rendörök azért voltak ott, hogy letartóztassanak minket. A kommandósaink intézték el, hogy békén hagytak minket, de nagyon nem szívesen tették. Többszöri oda-vissza telefonálgatások után, a rendörök végre elmentek.
Elmondhatom magamról, hogy azon kevesek egyike vagyok, akik Európából átúsztak Ázsiába. Kellöképpen büszke is vagyok erre a teljesítményemre, bár az akkori eszemre nem, hiszen rengeteg baj történhetett volna velünk, még ott is pusztulhattunk volna. Akkor vártuk a harmadik gyermekünket, szóval eszem lehetett volna már. Mint sokszor az életben szerencsém volt akkor is s remélem most már valamennyi eszem is van, ha nagyon összekapom magamat!

Nönap alkalmából szeretettel üdvözlök mindenkit s egy virtuális szál virágot is adok az idelátogató nöi nemet képviselöknek.
K.