Bejelentkezés
egy korosztály találkozóhelye
2017. July 22. Saturday, Magdolna   |  Legyen ez a kezdőlapom Legyen ez a kezdőlapom
Főoldal
Főoldal  |  
Segítség
Segítség  |  
Keresés
Keresés 
 

Ilyen, ha valakinek az improvizálás az élete

2012.05.15. | Bokor Gabriella
Karosi Júliát jó hallgatni, ha a színpadon van, és akkor is, ha „csak úgy”, civilben mesél.
megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

hirdetés

Júliából ritka közvetlenség és természetesség árad, minden pillanatban érezni, hogy nem a szereplési vágy miatt van a pályán, hanem mert az éneklésen keresztül tudja magát a legjobban kifejezni. A zene egyébként egészen kicsi kora óta körülveszi, édesanyja Pászthy Júlia operaénekes, bátyja Karosi Bálint orgonaművész. Egy kis kitérő Juli életében is adódott, az ELTE-n megszerezte a filozófusi diplomát, de utána visszatért a zenéhez. A Zeneakadémián elvégezte a dzsesszének szakot, közben megalapította a Karosi Júlia Quartettet, amelynek a közelmúltban jelent meg az első lemeze, a Stroller of the City Streets (Városi kószáló. A CD-ről – amelyen Juli tíz saját dala szerepel – és persze sok minden másról beszélgettünk egy szeles tavaszi délelőtt, egy cappuccino mellett.  

Első lemezed az életed bizonyos állomásait idézi fel egy-egy dalban. Ezek már felnöttkori élmények, most viszont menjünk egy kicsit korábbra, a gyerekkorodba. Van például egy tízéves kislány, aki éppen író akar lenni.

– Ez tényleg így volt. Tízévesen kezdtem verseket írni, merthogy az írás – a szövegírás és a versírás – majdnem annyira jelen volt és van az életemben, mint a zene. Már akkor nagyon erős volt bennem a késztetés, hogy mindazt, ami megtörtént velem, leírjam.

Emellett még rengeteg mindennel foglalkoztál gyerekkorodban, például zongoráztál, hegedültél...

– Ígen, elég intenzíven teltek az általános iskolás évek, nagyon sokat jártam zeneórákra, zenekarra, kórusra. Mindig a zene volt a legfontosabb, ez már a család miatt is természetes közegem volt, és az első, ahol nagyon nagy biztonságban éreztem magam. A többi – az írás, és az irodalom szeretete – úgy mellé jött. A színjátszással is volt egy kis próbálkozásom, Földessy Margithoz jártam, ahol rengeteg improvizációs gyakorlatot csináltunk. Ezeket nagyon szerettem, de maga a színház is vonzott. Édesanyám miatt rengeteget voltam gyerekkoromban a kulisszák mögött, és ez a világ megfog ma is.

Abban viszont, hogy érettségi után filozófia-esztétika szakra jelentkeztél, volt egy kis lázadás is, nem? Hogy ott van az operaénekes édesanyád, az orgonaművésznek készülő bátyád, és bármennyire szereted is a zenét, te akkor is más pályát választasz.

– Valóban, így utólag visszatekintve ez egyfajta belső lázadás volt. Úgy éreztem, hogy a saját mércémhez képest nem lennék elég jó zongorista vagy hegedűs. Ez el is dőlt, amikor tizennégy évesen felvételiztem a Bartók Konzervatóriumba zongora szakra, és elutasítottak. Akkor azt gondoltam, hogy nekem le kell mondanom a zenei pályáról: hogyha ez nem magától értetődő, akkor nem fogom erőltetni. A gimnázium alatt jártam ugyan tovább órákra a zongoratanáromhoz, de próbáltam másra helyezni a hangsúlyt. Egyre többet foglalkoztam az irodalommal, a filozófiát is megszerettem, és rengeteget olvastam. Aztán jelentkeztem a középiskolai tanulmányi versenyre filozófiából, és nyolcadik lettem. Egyértelműnek tűnt, hogy majd az egyetemen is ezt fogom tanulni.

Volt olyan időszak, amikor komolyan el tudtad képzelni, hogy filozófus leszel?

– Nem igazán. Mindig inspirált meg érdekelt, de már az elején éreztem, hogy én egyáltalán nem tudok objektív maradni, és ebből probléma lesz. Érzelmileg hatottak rám a szövegek is, amelyeket elemző szempontból és tárgyilagosan kellett volna olvasni, úgyhogy igazából már a felvételire készülve láttam, hogy ez majd komoly gondokat fog okozni. És okozott is, nem a vizsgákon vagy a jegyeimből derült ez ki, mert a tanárok bizonyos szempontból értékelték ezt a fajta hozzáállást, de abszolút éreztem, hogy ebből tudományos pálya nem lesz soha. Nem is lehet, mert nem az a típus vagyok.

Pedig azt szoktad mondani, hogy nagyon is realista édesapádtól is sok tulajdonságot örököltél.

– Ez így van, igazi keveréke vagyok a szüleimnek. Apukám mérnök, nagyon racionális, reálbeállítottságú, ugyanakkor hihetetlenül érdekli a művészet. Rengeteg szépirodalmat olvas, és a zenét is imádja. Ő volt az, aki az igényes könnyűzenét és a dzsesszt behozta a családba.

Mikor jött el az a pont, amikor beláttad, hogy mégiscsak a zene a te utad?

– Amikor elsőéves egyetemista lettem, „hivatalosan” megszűntek a zenei tanulmányaim. Már nem jártam a zeneiskolába, sem a kórusba, az Angelika leánykarba. Ez korábban két igazán fontos közegem volt, és hirtelen vége szakadt az egésznek. Nagyon intenzíven kerestem én is magamban, hogy merre tovább, mert nem lehet úgy élni, hogy nem zenélek. Magamtól, egészen autodidakta módon kezdtem a dzsesszel foglalkozni, volt otthon anyukámnak egy háromkötetes Gerhswin-albuma, arról próbáltam zongorázgatni meg énekelni, és megtanultam majdnem az egészet. Egyszer anyukám ezt hallotta, és azt mondta, hogy szerinte ez nekem nagyon jól állna. Akkor kezdődött el úgy igazából, vagyis ezután már késztetést éreztem arra, hogy tanárhoz is elmenjek. Winand Gábornál katartikus élmény volt az első óra, mert végigimprovizáltunk, és akkor azt gondoltam, hogy ez nagyon jó, ez az, amit kerestem.

Most már többször is beszéltünk az improvizációról. Te csak a zenében improvizálsz, vagy a mindennapi életben is?

– Azt hiszem, ha tudunk róla, ha nem, mindannyian improvizálunk, mert naponta olyan dolgok történnek az emberrel, hogy kénytelen rögtönözni. Az improvizációs készség, ha így a mélyére nézünk, végül is abban segít a mindennapokban, hogy – ha szükséges – gyorsan tudjunk dönteni és reagálni olyan helyzetekben is, amikor nehéz. Úgyhogy ez mindig is érdekelt.

A dzsesszbe és az improvizációba végül olyan mélyen beleástad magad, hogy miután elvégezted az ELTE-t, jelentkeztél a Zeneakadémiára, ott pedig – még növendékként – megalakítottad a Karosi Júlia Quartetet.

– Igen, 2009-ben kezdtünk el próbálni, 2010 februárjában volt az első koncertünk a Nyitott Műhelyben, és most már több mint két éve játszunk együtt ugyanabban a felállásban. Azt mondják, hogy dzsesszformációknál ez a két év, ha nem is csodaszámba megy, de viszonylag ritka, mert általában gyakrabban cserélődnek a tagok, mindenki jön-megy, rengeteg formációban játszik. Úgyhogy már arra is büszke vagyok, hogy így összetartottam ezt a zenekart. Két éve folyamatosan dolgozunk, rendszeresen adunk koncerteket, és most sikerült egy lemezt is elkészítenünk.

Ezen tíz saját dalod szerepel. Hogyan kezdődött, hogy a Quartet leginkább a te szerzeményeidet játssza?

– Rögtön az elején, már az első próbák egyikén néztünk saját dalokat, de akkor még standardeket és egy-két magyar dalt is játszottunk. Így viszont túlságosan szerteágazó lett a repertoár, a koncerteken azt éreztem, hogy mind jó önmagában, de mindegyikre egy önálló műsort lehetne építeni. És akkor úgy gondoltam, hogy első körben meglépem azt, hogy csinálok egy olyan műsort, amely csak saját szerzeményekből áll.

Könnyen jönnek belőled a dalok?

– Igen, mivel tényleg gyerekkorom óta írok verseket, szövegeket meg zenét is, tehát nagyon erős bennem az igény erre. Nem azért csinálom, mert ha már úgyis olyan sokan írnak dalokat meg szövegeket, akkor én is írjak. Ez belőlem természetes késztetésként jön.

Először megírod a történeteket, amelyek veled megestek, és utána jön a zene?

– Ez változó. Nálam ez általában úgy zajlik, hogy van egy konkrét élmény vagy egy hangulat, amelyről érzem, hogy ezt muszáj megörökítenem, és abból az alaphangulatból születik először vagy egy nyers szöveg magyarul, vagy pedig egy zene.

Van olyan ember, akinek feltétel nélkül adsz a véleményére? Kell ilyen egyáltalán?

– Én inkább többeknek szeretem megmutatni, amit csinálok, és a reakciókból valamit leszűrni. Szerintem nagyon veszélyes, ha valakinek a véleményére egy az egyben adsz, mert akkor kicsit rá hagyatkozol. Néha olyan embernek is megmutatom a dalaimat, akiről tudom, hogy más az ízlése, de kíváncsi vagyok, hogyan fogalmazza meg azt, hogy neki miért tetszik, vagy miért nem.

2010-ben nemcsak koncertezni, de tanítani is kezdtél. Ez hogyan jött?

– A dzsessz tanszakos tanárom, Lakatos Ágnes ajánlott be a pomázi zeneiskolába. Nagyon hálás vagyok ezért, hiszen ő ismerte fel, hogy nekem talán jól menne a tanítás. Egyrészt mert tudok zongorázni, és ez nagy könnyebbséget jelent az énekórán, másrészt nagyon szeretek emberekkel foglalkozni, terelgetni őket.

Milyen az ideális dzsesszénekes-tanítvány? Mert az, hogy remek a hangja, nyilván nem elég.

– Nagyon sok minden kell még, azt hiszem, nem magunkat dicsőítem azzal, ha azt mondom: ez az egyik legnehezebb énekes műfaj. Itt nem elég a hangi adottság, nagyon jó fülre, periódusérzékre és kiváló ritmusérzékre is szükség van. Nálunk ugyanis nem arról van szó, hogy valamit egy az egyben leéneklünk, hanem variáljuk, improvizálunk rá, úgyhogy az előbb említett zenei készségek legalább annyira fontosak, mint maga a hangi adottság. Sok jó hangú tanítványom van, de ha a többi komponens nincs meg benne, nem érzi magát biztonságban ebben a műfajban. Ráadásul a zenei dolgokon túl még nagyon sok más minden is kell, úgy mint intelligencia, ízlés.

Ez formálható?

– Nehezen, de azért formálható. Ha kiderül egy-egy növendékemről, hogy korábban nem hallgatott dzsesszt, akkor igyekszem megtalálni azt, ami neki tetszene. Például annak, aki csak popzenét hallgat, megpróbálom a dzsessznek az ilyen jellegű, poposabb szegmensét megmutatni.

Koncertezel, tanítasz, dalokat írsz. Ezeken a pilléreken mész tovább a jövőben is?

– Az embernek mindig keresnie kell azokat a pontokat, ahol még fejlődni tud. A tanításban például most azt a célt tűztem ki, hogy elmenjek néhány workshopra és mesterkurzusra. Jó lenne egyszer amerikai tanártól is tanulni, hiszen a mi műfajunkban nagyon fontos, hogy anyanyelvi tanárral is dolgozhassunk. Ugyanígy az éneklésben és a komponálásban is keresem azokat a pontokat, ahol még fejlődhetek, szeretnék például izgalmasabb hangszerelési megszólalásokkal is kísérletezni. Rengeteg cél és terv van a fejemben, boldog vagyok hogy ennyire szeretem azt, amit csinálok. Mindennap hálát adok, hogy ezzel foglalkozhatom, és azon vagyok, hogy ezt az örömet minél több emberrel meg is tudjam osztani.

 

[fotó: Raffay Zsófia]


Szende tündérből kacér nővé változott...
Nem Amerikában, mégcsak nem is Párizsban született a francia színésznő. Tautou mégis elérte a világhírnevet.  tovább Tovább
Vallomások öregségről, betegségről,...
A hetvennégy éves Jane Fonda nevéhez legendás filmszerepek kötődnek, de a színésznő politikai és társadalmi aktivizmusáról is híres.  tovább Tovább


megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

jazz Karosi Júlia



Csak röviden
Tovább
 
Kiemelt témáink
Fájdalom nélkül
Gyógynövénytár
Interjú
Képgaléria
Mosolyalbum
Nagyiklub
Programok
Tudtad?


hirdetés


hirdetés

hirdetés