Szerelmi háromszög sztárokkal
hirdetés
Trisztán és Izolda, valamint Márk király szerelmi háromszöge, romantikus tragédiája évszázadok óta foglalkoztat mindenkit, aki szeret vagy szeretett. A történet maga a kelta világ, majd a lovagi irodalom egyik leghíresebb alkotása: a sok-sok variánst megért mese középpontjában mindig Trisztán cornwalli lovag és Izolda ír hercegnő tiltott szerelme áll. A legendás szerelmi történet két, 12. századi francia szerző, Britanniai Tamás és Béroul műveiben maradt fenn legkorábbról. Azóta a téma időről időre előkerül, és a művészet szinte valamennyi területén a legjelesebb alkotók fogalmazták, festették meg saját látásmódjuk alapján az önhibájukon kívül szerelembe esett és hűtlenségre ítélt pár legendáját. Az opera világában Wagner volt az, aki 4 és fél órás művével mérföldkőként állította fel Trisztán és Izolda monumentális, megkerülhetetlen emlékművét.
Hogy miért ilyen megkapó ez a történet? Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra, a Trisztán és Izolda budapesti előadásának két rendezője szerint azért, mert nem pusztán szerelmi történet: arról szól, ami a szerelem mögött van, vagyis a halálról.
(Itt elolvashatod Wagner operájának szüzséjét.)
Több mint szerelmi háromszög
„Külsőleg a Trisztán mitologikus szerelmi háromszögtörténet. A cselekmény, a szüzsé azonban igazán csak kerete, köntöse a belső történésnek, az igazi »Handlung«-nak, ahogyan Wagner a darab műfaját megjelöli – olvashatjuk a Wagner-napoknak otthont adó Müpa közleményében. – A »Handlung« maga a szerelem belső története; a vággyal, kielégítetlenséggel, szenvedéllyel teli földi szerelem átalakulása égi, halálbeli emberfeletti szerelemmé, olyan méretű emberi érzéssé, amelynek nagysága és tökéletessége egyenesen feltételezi a halált – ilyen tökéletes beteljesülés ebben a világban nem lehetséges. A beteljesülés átkerülése a túlvilágba azonban csak elkerülhetetlen előfeltétel, nem lényegi meghatározó – zeneileg legalábbis nem az. A zenei lényeg a hosszú, nagyszerű út, mely a szenvedő félhomályból a beteljesülés magas fényébe vezet.”
Maga a cselekmény terjedelmes előzményeken alapul. Wagner ezeket nem egy elbeszélés összefüggő egészeként használta fel, hanem töredékeiben, mégpedig úgy, hogy a legkülönfélébb szubjektív megvilágításokban, monológok és párbeszédek alakjában szőtte bele a teljes szövegbe. Ezek pontos ismerete elengedhetetlen a lélektani tények megértéséhez.
A mű megszólaltatása ma is a legnehezebb feladatok közé tartozik, és különleges állóképességet igényel a két címszereplőtől. Május 29-én, június 2-én és 16-án Fischer Ádám vezényletével hallgathatod végig Wagner operáját. Trisztánt Christian Franz, Izoldát Anna-Katharina Behnke, Marke királyt Jan-Hendrik Rootering alakítja.
Bővebb információ: itt.
Út a mitikus térbe
Trisztánnak a világhoz való viszonyát anyátlan árvaságban leélt gyermekkora határozza meg. Ugyanúgy teljesen árva, mint Siegfried: apja még a gyermek születése előtt meghalt, anyja haldokolva adott neki életet. Siegfried azonban az őt anyailag dédelgető, szabad természetben nőtt fel, Trisztánt ellenben nagybátyja, Marke király nevelte, udvari környezetben. E környezet jelképe „a nappal”, vagyis a férfierények: a becsület, a dicsőség, a tettvágy. Trisztán tehát az udvar „nappali” világának ragyogó hőse („Ein Herr der Welt, Tristan, der Held!”: a világ egyik ura, Trisztán, a hős!), a király győzelmes harcosa. Az Írország elleni szabadságharcban megölte az ellenséges hőst, Moroldot, Izolda jegyesét. A harcban azonban ő maga is megsebesült, s ennek a sebnek Wagner költeményében nem alkalmi, hanem nagyon is mély jelentősége van: nem gyógyul, s ez a körülmény arra készteti Trisztánt, hogy tengerre szálljon, és Írországban, álnéven, a „gyógyító Izoldánál” keressen enyhülést. Ezzel Írország is szimbolikus jelentőségre emelkedik a drámában: Cornwall „nappali világának” mágikus ellenpólusa, az anyák birodalma, ahol az ember még varázslatos egységben él a természet teremtő erőivel: Izolda anyjának „hatalma volt, hogy a szélnek, viharnak parancsoljon”; leányának később titokzatos varázsitalokat ad, amikor Cornwallba indul!
Ez a mű a halálvágy, az élet teljes kiapadásának mítosza, de egyben – és elsősorban! – az életből való kiemelkedésé, a felmagasztosulásé, a megváltásé is. Trisztán és Izolda útja: kilépés a mindennapi cselekedetek földjéről az igazán emberi, a mitikus nagyságrendű életbe. A Trisztán és Izolda a transzcendenssé váló ember története. Fogalmilag ugyan halálnak, filozófiailag az akarat tagadásának nevezi Wagner a megoldást, de voltaképpen, zeneileg a halál itt felszárnyalás, a tisztaság megszületése – beköszöntése egy olyan világnak, ahol a földi erők szétfoszlanak az ember sugárzásában. Ebben az értelemben a Trisztán tragédiája tökéletesen heroikus, pozitív műalkotás – mint minden nagy mű, az ember legyőzhetetlenségének himnusza.
Ez a mester legtömörebb és legszenvedélyesebb zenedrámája, amely Wagner érett alkotásai között középponti helyet foglal el. Ebben a műben szinte önmaguktól valósultak meg mindazok az elméleti követelmények, amelyeket Wagner írásaiban a saját alkotásai számára előírt.
A filmvásznon Jean Cocteau volt az, aki Örök visszatérés című filmjében saját korának szövetébe ágyazta az ősi történetet. A filmet Cocteau szavai vezetik be: „Nietzschétől vettem a címet. Azt akarom mondani, hogy a legendák, a nagy regények visszatérnek, megismétlődnek, és hőseik nem is sejtik, hogy nagy elődeik sorsát élik újra.” Trisztán és Izolda meséje Cocteau személyes mitológiájának barokk gazdagságával ragadja magával a nézőt, hiszen a régi téma megőrizte frissességét, ugyanúgy, ahogy a ragyogó fekete-fehér képsoron ma is élvezzük Madeleine Sologne és Jean Marais játékát.
 |
Wagnert játszani és hallgatni igazi...
