Bejelentkezés
egy korosztály találkozóhelye
2017. May 26. Friday, Evelin, Fülöp   |  Legyen ez a kezdőlapom Legyen ez a kezdőlapom
Főoldal
Főoldal  |  
Segítség
Segítség  |  
Keresés
Keresés 
 
 

A világ leghatásosabb gyalogútja: az El Camino

2009.12.23. | Kálmán Alida
Mi hajthat valakit, hogy nagymamakorban nyakába vegye a világot, és magányosan zarándokoljon?
megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

hirdetés

Rozsnyai Margit nyugdíjas. Még most, 61 évesen is dolgozik mint pszichológus, természetfilmeket forgat párjával, Szabados Tamás operatőrrel, tai chizik és sífut szabadidejében. Legutóbb végigment az El Caminón, a Szent Jakab-zarándokúton, ami bizony egy húszas, harmincas éveiben járó ember számára sem könnyű feladat.
Rozsnyai azonban nem egyszer és nem kétszer ment már el gyalogosan a spanyolországi Santiago de Compostelláig. Három különböző hosszúságú és nehézségű utat járt meg; a legutolsóról, a legnehezebbről alig egy hónapja tért haza.

– Öt héten keresztül 800 km-en át gyalogolni, ez nem éppen egy nyugdíjas-kirándulás!

– Főleg nem ezen az utolsón, az úgynevezett Északi úton, a Camino del Nortén, amely Spanyolország északi tengerpartja mellett vezet. Bárhol jelentkeztünk be, kiderült, én voltam a legidősebb, aki erre járt. Olyan volt a táj, mint a Mátrába oltott Zalai-dombság, folyamatosan emelkedők és lejtők követték egymást. Az első két hét maga volt a pokol, már elfelejtettem, milyen kegyetlenül nehéz egy 8 kilós hátizsák. Ráadásul öregedtem az utolsó utam óta, amire szintén nem gondoltam. De mindenhez hozzá lehet edződni, a végére már a dupláját cipeltem a hátamon, és mégis bírtam.

 

– Hogyan készültél fel az útra?

– Őszintén szólva sehogy. Már csak azért sem, mert a szívem rendetlenkedett, eltiltottak minden fizikai megterheléstől. Még műtéttel is fenyegettek. Hosszas kérlelés után engedett csak el a kardiológusom. Az a baj, hogy általában fejest ugrom a dolgokba. Erre az útra is gyorsan igent mondtam, amikor egy régi páciensem megkérdezte: ha megcsinálja a szakvizsgáját, elmegyek-e vele a Caminora? Idén tavasszal bejelentkezett, hogy kezdhetjük szervezni az utat. Igazán végig sem gondoltam. Ez abból is látszott, hogy túraszandállal és vastag zoknival vágtam neki az öt hétnek, mivel az előző két úton meggyűlt a bajom a bakanccsal. Azt viszont kifelejtettem a számításból, hogy már ősz van, lehetnek borúsabb napok. És hát lettek… Vagy 12 napig egyfolytában esett, minden zoknim elázott, folyamatosan fázott a lábam az út egy szakaszán. Nem számítottam arra sem, hogy később kel a nap, és hamarabb lehűl a levegő, a pára mindenhol megül, és mindent átitat nedvességgel.

 

– Hát, végül is ez egy zarándokút, és a zarándokoknak soha nem könnyű!

– Igen, én is azt gondolom, hogy a zarándoklat olyasmit jelenthet, ami nehézségekkel jár. Engem nem a vallás vitt az útra, hanem a hit. Az, hogy hiszek magamban, és abban, hogy van bennem elég erő, s hogy egy vagyok a földdel és a csillagokkal. Ezen az utolsó úton sokat voltam egyedül. Nemcsak fizikailag, néha lelkileg is. Két, a harmincas éveik közepén járó fiatal – egy lány és egy fiú – volt a társam, akik nem ismerték egymást, csak én őket, igaz, még gyerekkorukból. Három különböző ember egy idő után elszakad egymástól, és ez velünk is így volt. De élveztem az egyedüllétet, ami az előző két úton nem adatott meg. Így sokkal jobban átéltem a természet szépségét. A gondolataimat megfogalmazhattam, le is írhattam, összegezhettem, és ez fontos volt nekem. A gyalogmenet jó sebesség. Ha gyorsabban haladsz, már nem látod magad körül a világot. És én élveztem a csendet, a madarak hangját, a kövek látványát. Örülni tudtam egy szederbokornak, egy kis esőnek, a szivárványnak. Az egyedüllét arra is jó volt, hogy önmagamon gondolkodjam.

– Tulajdonképpen mindhárom utad erről szólt? Önismeretről és próbatételről? Ezért kellett elindulnod?

– Nem hiszem, mert minden utam más volt és mást adott. Ráadásul az első alkalommal, 2003-ban nem tudtam, mi vár rám. Akkor öt egyetemistával keltem útra, és – miközben dokumentumfilmet is forgattunk Szabados Tamással – egy pszichológiai kísérletet végeztem velük. Feladatokat kaptak minden napra, amin gondolkodniuk kellett, és erről nemcsak este beszélgettünk, hanem folyamatosan. Az úgynevezett Francia úton mentünk végig, ami hosszú, de jól kiépített, ezért talán könnyebb, mint a többi.
A második út rövidebb volt; 170 kilométert gyalogoltam a Pireneusokban Tamással, azzal az emberrel, akivel akkor már húsz éve együtt éltem. Egyrészt kipróbáltuk, hogyan tudunk két héten keresztül többé-kevésbé csak egymásra támaszkodva létezni, másrészt megtudtam, hogy nemcsak fizikailag vagyok képes segíteni egy nálam jóval idősebb embernek, de a lelket és a hitet is tudom tartani benne, amikor elfárad.
Ez az utolsó út azt mutatta meg nekem, milyen, amikor egyedül vagyok, és kiszolgáltatott. Hiszen volt, hogy annak éreztem magam, mert a társaimra szorultam, miközben a két fiatal felnőtt teljesen másfajta közegben létezett, mint én. Erre sem számíthattam előtte. Ha azt mondtam az előbb, hogy magamban hiszek, és bennem van az erő, akkor azt is tudom, hogy a rossz is bennem van. Tehát az is belőlem jön, ha bántanak, és vagy a viselkedésem provokálja ki ezt, vagy a saját érzékenységem az oka, hogy provokációnak érzek egy külső megnyilvánulást. Hiszen az idősödő ember érzékenyebb, talán hamarabb megsértődik, ez ellen pedig küzdeni kell. Ezt most megtapasztalhattam, erre szükségem is volt és lesz is.

 

– Magyarországon is lehet hosszú túrákat tenni, és közben gondolkodni, élvezni a természet csendjét! Miért kellett ehhez ilyen messzire menned?

– Mert ha itthon indulok neki egy többhetes túrának, valószínűleg már az ötödik napon feladom, és hazamegyek a biztonságos, megszokott kis Budapestemre. A Camino azonban messze van, nem lehet csak úgy visszafordulni, és az ember rákényszerül arra, hogy megtegye azt, amiről nem is tudja, hogy képes rá. És a „megpróbáltatás” után jobban értékeljük azt, ami van. És amikor visszatérünk a valódi életünkbe, azt kicsit már talán másképpen látjuk, megbecsüljük az apró örömöket is.

 

– Azért célnak ez sem utolsó!

– Nem bizony! De jut eszembe, ezzel az utolsó úttal volt egy konkrét célom is! Az első Camino–túrán, az utunk végén Tamástól kaptam egy conchát, azaz egy kagylómedált, amely a Camino jelképe. Egy idős házaspár árulta. Az év elején – amikor amúgy is rossz passzban voltam a betegség, a kényszernyugdíjaztatásom miatt – elveszítettem. Borzasztó érzés volt; azért a kagylóért én megküzdöttem, és akartam egy újat. Amikor megérkeztünk Santiagóba, féltem, hogy már nincsenek meg az öregek, nincs meg a kis bolt, nincsenek már conchák. És kimondhatatlanul jó érzés volt, amikor megpillantottam a bácsit az üzlet előtt, majd bementem, ott volt az idős hölgy is, és én olyan boldog lettem ettől, hogy átugrottam a pulton, és adtam neki egy puszit. Először magyarul kezdtem beszélni, ő meg úgy nézett rám, mint egy elmebetegre. Aztán megértette, mit szeretnék, és érezte, mit jelent ez nekem, mert bár az első alkalommal nem lehetett alkudni nála, most kaptam tőle öt euró kedvezményt, hogy abból igyak egy jót az egészségükre. Én akkor majdnem elbőgtem magam, és be kellett mennem a katedrálisba, hogy kifejezzem az örömömet, amiért itt vagyok. Hát, valahol ezt jelenti nekem a Camino. Ismeretlen ismerősök, szeretet, emberek és természet, és nem utolsósorban én magam.

 

El Camino – Az Út

Az El Camino, azaz a Szent Jakab-út az egyik leghíresebb zarándokút, amely Santiago de Compostellába, Spanyolország Galícia tartományának fővárosába vezet. Itt van eltemetve Szent Jakab apostol. A célig több irányból lehet eljutni, különböző hosszúságú és nehézségű utakon. Ezeket már a 11. században ismerték, de igazán elterjedtté a keresztények között 100 esztendővel később vált. Már ekkor megszületett az első útikalauz is, amely a zarándokokat segítette abban, hol találhatnak szállást, élelmet a gyaloglás alatt, és részletesen leírta a településeket és az útvonalakat is.
Az El Caminót az 1980-as évek közepén fedezték fel újra. Egyre többen érkeztek különböző országokból, és indultak el az úton. Ma már nemcsak a vallásos emberek között népszerű a Camino: olyanok is elindulnak a túrára, akik önmagukat szeretnék megismerni, akik kihívást látnak benne, vagy éppen próbatételnek tekintik a többhetes gyaloglást.
Mindenki, aki megtette valamelyik kijelölt utat Santiago de Compostelláig, oklevelet kap erről. Közben az úton végig ellenőrzési pontokat állítottak fel, ahol regisztrálják az odaérkezőket, és pecsétet kapnak abba a kis füzetbe, amely minden zarándoknál megtalálható.
Az El Camino legnépszerűbb és legismertebb két útja Francia és az Ezüst út. Az előbbi 836, az utóbbi pedig 676 km hosszúságú. De van még a többi között a 765 km-es Északi út, a három különböző méretű Mozarab út, a mindössze 68 km-es Angol út, a Portugál, a Madridi, a Levante és a Szent Jakab-út.
A zarándokúton sárga nyilak és kagylók mutatják az irányt. Ez utóbbi a Szent Jakab-ábrázolások miatt lett a Camino jelképe. Ez utal arra, hogy Jézus tanítványa, Spanyolország térítője és védőszentje az óceánon keresztül érkezett ide. Létezik egy legenda is, amely szerint az egyik első zarándokot rablók támadták meg a tengerparton. Ő bemenekült a vízbe, és kagylók mentették meg az életét, melyek az egész testét beborították.

 


Nyári karácsony, hol melegedj fel az...
Ugyan miért utaznál el éppen karácsonykor, távol a családtól és a havas fáktól? Zanzibári beszámolónk ezt bizonyítja: nincs szebb...  tovább Tovább
Zarándoklat turista módra
Zarándoklat turistabusszal? Vagy kirándulás zarándokhelyekre? Indulás előtt gondolkozz el, hogy mit vársz elsősorban egy ilyen utazástól. Lelki élményt vagy...  tovább Tovább


megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

Rozsnyai Margit interjú utazás vallás



Csak röviden
Tovább
 
Kiemelt témáink
Nagyiklub
Mosolyalbum
Interjú
Képgaléria
Programajánló


hirdetés


hirdetés

hirdetés