Bejelentkezés
egy korosztály találkozóhelye
2017. June 24. Saturday, Iván   |  Legyen ez a kezdőlapom Legyen ez a kezdőlapom
Főoldal
Főoldal  |  
Segítség
Segítség  |  
Keresés
Keresés 
 
 

Gálvölgyi János ismeretlen arca

2009.06.20. | T. Puskás Ildikó
Úgy tűnik, Gálvölgyi János nem csak mint színész és humorista brillírozik. Mint nagyapa is első rangú.
megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

Nem a különböző bulvárlapoknak adott nyilatkozatai, a róla szóló intimpistáskodó cikkecskék tették őt országosan ismertté. Megdolgozott és ma is keményen megdolgozik érte, hogy neve az ország minden szegletében ismerősen csengjen, hogy mára a legtöbbet foglalkoztatott színésznek mondhassa magát. Az elmúlt 36 évben, amióta elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, szinte minden műfajban – dráma, vígjáték, musical, szinkron – bizonyította tehetségét. Bár akik közelről ismerik, zárkózott embernek tartják, magánéletének egyetlen „szeletéről”, a nagypapaságáról bármikor boldogan mesél.
Dani 11, Simon 8 éves, és nyolc hónapja megérkezett Dóra lányának második fia, Gálvölgyi János harmadik unokája, Ádám is.

– Bizonyára belegondolt már, milyen lehet egyszer csak azzal szembesülnie az unokáinak, hogy a nagypapájuk híres művész…

– Valójában ez nálunk a családban soha nem volt téma, hiszen itthon én nem színész, hanem a „nagypapa” vagyok. Úgy általában sem ülünk le velük tévézni, arra meg aztán végképp nem volt példa eddigi életük során, hogy megnézessük velük azokat a műsorokat, amelyekben szerepelek.
Ettől függetlenül persze hazudnék, ha azt mondanám, a külvilág nem szembesítheti őket olykor ezzel a ténnyel. A kisebbik lányomnak például volt olyan tanára, aki azért gyötörte őt, mert engem utált. Nagyon igazságtalannak tartottam, hogy ezt a gyerekkel érzékelteti. Az sem mentette fel a szememben a kedves tanerőt ez alól a pedagógiai gaztett alól, hogy mindig is tisztában voltam azzal: nincs olyan ember, akit mindenki szeret. Az unokáim – mivel nem az én családnevemet viselik – nehezebben „azonosíthatók”, és talán így ritkábban kerülnek ilyen helyzetbe.
Nem mondom persze, hogy a két nagyobb nem tudja, mi a foglalkozásom, hiszen az idősebb, Dani volt már velem forgatáson, sőt lemezfelvételen is. Ám amikor együtt vagyunk, nem ez a témánk. A feleségemmel, Jutkával egyetértünk abban: nem kell tudatosítani bennük, hogy a nagyapjuk ismert ember. Azt, hogy ez eddig még sikerült, egy komikus jelenet is igazolja. Nemrégiben éppen Danival mentünk valahová, amikor megszólított és autogramot kért tőlem valaki. Amikor már hallótávolságon kívül voltunk, Dani megkérdezte: „Ki volt ez? Valami híres ember?” Magamban persze jót mosolyogtam, és némileg megnyugtatott, hogy „félreértelmezte” a látottakat.

– Rengeteget dolgozik, és nemcsak a Madách Színházban és a Játékszínben, hanem péntekenként élő rádióműsort vezet a Klubrádióban, a Heti Hetes állandó szereplője, havonta önálló show-val jelentkezik az RTL Klubon, könyveket ír, gyerekeknek szóló lemezt készít, szinkronizál. Amikor végre akad egy kis szabad ideje, nem inkább egy kis nyugalomra vágyik a gyerekzsivaj helyett?

– Minden velük töltött perc, óra felüdülés számomra. Arra az időre megszűnik a külvilág, nem gondolok semmire. Ilyenkor elfelejtkezem a fáradtságról, minden gondot, bosszúságot, rosszkedvet „kimosnak” belőlem, lelkileg megtisztulok, szellemileg felfrissülök a társaságukban. Boldogan kúszom, mászom, játszom velük, és nyitott vagyok a társaságukra. Amint reggel felkelek, azonnal a fürdőszobába megyek, megfürdöm, megborotválkozom, hogy az unokám – ha betoppan – mindig illatosnak, ápoltnak lásson.
Nekem a nagyapámmal meglehetősen bensőséges kapcsolatom volt, pedig nagyon egyszerű ember, éjjeliőr volt. Ma is emlékszem, ahogy a térdére ültetett, ahogy együtt falatoztunk: apró kis „katonákat” csinált nekem kenyérkockákból. Jó volt az ölébe befészkelődni, jó volt vele együtt lenni.
Talán emiatt is vártam rájuk. Az unokákra. Amíg meg nem születtek, folytonosan az járt a fejemben: csak még időben jöjjenek; legyen fogam, hajam, se testileg, se szellemileg ne legyek olyan rozoga állapotban, hogy helyettük már csak a saját testi nyavalyáimmal tudjak foglalkozni.
Szerencsére még időben érkeztek, mert még képes vagyok arra, hogy felemelkedjem az ő szintjükre. Meggyőződésem ugyanis, hogy egy gyerekhez egy felnőttnek nem „le kell mennie”, hanem fel kell nőnie. Minden nagyszülőtársamnak azt tudom csak tanácsolni: nyitottsággal, őszinte figyelemmel kísérje az unokái fejlődését, gondolkodását, mert így újra elbűvölten tud majd a számára már „megszokott” világ dolgaira rácsodálkozni.
Ráadásul a sors ajándékának kell őket tekinteni, mert a nagyszülő–unoka kapcsolatot már nem merevítik meg a megfelelési kényszerek, hiszen a nevelésük a szüleik feladata.
Ennek a „könnyítésnek” köszönhetően minden olyan élményben része lehet az embernek, amit szülőként – kényszerűségből – elmulasztott.
Nagyapaként már sokat gondolkoztam azon, milyen furcsa is az élet. Éppen a minap beszélgettem a feleségemmel arról: milyen bátor az ember fiatalon, hogy bele mer vágni a gyereknevelésbe. Arra jutottunk, ma már felidézni sem tudjuk, hogyan is neveltük fel a két lányunkat.

– Persze ez a „hogyan csináljam, hogy jól csináljam?”, ma is sok fiatal szülő számára alapvető kérdés, amire a válasz olykor csak évek vagy évtizedek után „érkezik” meg.
Említette, hogy ha nem is egy lakásban, de egy házban laknak Danival, a szüleivel. Ez a közellét nem vezet olyan nevelési vitákhoz, amelyek megronthatják a nagyszülők és a szülők közötti viszonyt?

– Egyetlen fontos pedagógiai elvet mindig szem előtt tartottam mind a lányaimnál, mind az unokáimnál. Mégpedig, hogy mindig komolyan kell vennem őket. Pici korukban sem gagyogtam sem a gyerekeimnek, sem Daninak, Simonnak, sőt a most még csecsemő Ádámnak sem. Van valami azonban, amihez csökönyösen ragaszkodom, ám ez nem ütközik egyik lányom és vejeim nevelési elveivel sem. Jutka is, én is nagyon fontosnak tartjuk, hogy szeressenek olvasni. Mi nem nézünk mindenféle tévéműsort, viszont tele van a lakás könyvvel, azt látják, amikor betoppannak, hogy olvasunk, vagy éppen kihajtva ott van a könyv, amit a jelenlétükben félretettünk. Daninál, a legnagyobbnál is látom, ami a mai gyerekek többségére jellemző, vagyis hogy nem köti le őt az olvasás. Persze ismerem a magyarázatot: „felgyorsult a világ, rengeteg vizuális inger éri a mai gyerekeket”, a látottakat könnyebb „megemészteni”, mint egy-egy olvasmányélménnyel gondolatban elbíbelődni.
Itt a rábeszélés, a tiltás nem segít, csak a példamutatás erejében reménykedhetem, abban, hogy amit tőlünk látnak, vagyis az a „kép”, ahogy élvezettel habzsoljuk a betűket, előbb-utóbb „megül” bennük.

– Vannak nagyszülők, akik úgy gondolnak a gyerekeikre, unokáikra, mint saját életük meghosszabbítására. Ön, aki egy adott területen nem kis tehetséggel van megáldva, hogy áll ezzel?

– Azt nem keresem, nem kutatom, hogy a színészi képességeimet, valamely tulajdonságomat, arcvonásomat melyik örökölte. Amikor rámondják valamelyikükre, hogy „tiszta nagyapja”, mindig azt gondolom magamban, „a fenéket, hiszen egyik sem az én klónom!”
Ő Ádám, Ő Simon, Ő Dani. Mindegyik önmaga. Persze lehet kutatni a genetikai örökséget, de ezzel nem foglalkozom.
Az jobban izgat, megadatik-e még a sorstól „ráadásként”, hogy a most nyolc hónapos Ádámmal olyan elánnál focizzam, ahogy a nagyokkal tudtam és még tudok.
Egyelőre meg kell elégednem azzal, hogy újra élvezhetem egy csecsemő illatát, megfoghatom az apró testét. Ajánlhatom minden nagyszülőtársamnak, hogy éljenek minél többször a lehetőséggel, mert egy kisbabát magunkhoz ölelni több relaxációs gyakorlattal is felér. Amikor a kezembe foghatom, úgy érzem, áthangolódik a szervezetem, még a rezgésszáma is megváltozik.

– Mi tölti el aggodalommal, mitől félti őket?

– Bár az eszemmel tudom, hogy mindenkinek megvan a maga sorsa, sőt azt is, hogy minden generációnak megvannak a maga problémái, az például kifejezetten aggaszt – amit már Daninál is, Simonnál is látok –, hogy a mai gyerekek életébe igen korán behatolnak a felnőtt világban dúló harcok, problémák (például a politika). Olyan „ügyek” terhelik meg, rövidítik meg a gyerekkorukat, amelyekről még nem kellene tudniuk.

 

Névjegy

Az 1968-as Ki mit tud?-on tűnt fel parodistaként. 1973-ban végezte el a Színművészeti Főiskolát, karrierje a Thália Színházban indult. 1993-ban átszerződött a Madách Színházba, azóta is a társulat tagja. Elsősorban komikus darabokban játszik, amelyek rendkívüli népszerűek a közönség körében. A Rádiókabaré és a Heti Hetes című tévéműsor rendszeres vendége, illetve van saját műsora is, a Gálvölgyi Show, amely havonta látható az RTL Klub csatornáján. Szinkronszínészként is kedvelt, Benny Hill, illetve a Derrickben Fritz Wepper állandó magyar hangja volt. Három könyve jelent meg. A Klub Rádióban péntekenként élő adást vezet.
Nős, felesége Gálvölgyi Judit, műfordító, apósa Rodolfo, a híres bűvész volt. Két gyermeke, három unokája van.
Hobbija a bohócgyűjtés.

Díjak, elismerések (a teljesség igénye nélkül)

  • Jászai Mari-díj (1981)
  • SZOT-díj (1984)
  • Déry János-díj
  • Az Év Nevettetője (1997)
  • Érdemes művész (1987)
  • Az Év Nevettetője (1997)
  • Karinthy-gyűrű (2000)
  • A Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje (2002)
  • Kossuth-díj (2005)
  • A Halhatatlanok Társulatának tagja (2006)

 


Hobó 30 éve a csúcson
A Hobo Blues Band szeptember 27-én nagyszabású koncertet ad az Arénában. Földes László „Hobó”-val a múltról és a jelenről beszélgettünk.  tovább Tovább
Aki nem ért az önmenedzseléshez:...
Egy színésznő, akinek sohasem kellett celebbé válni, hogy népszerű legyen!  tovább Tovább
Az öregség jutalma: a szabadság
A lélekgyógyászat egyik hazai "guruja", Popper Péter nem hisz az embermegismerés mélységeiben.  tovább Tovább


megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

interjú Gálvölgyi János művészet család