Bejelentkezés
egy korosztály találkozóhelye
2017. June 28. Wednesday, Irén, Levente   |  Legyen ez a kezdőlapom Legyen ez a kezdőlapom
Főoldal
Főoldal  |  
Segítség
Segítség  |  
Keresés
Keresés 
 

Hány fészket rakott Tito?

2009.04.09. | Balázs Attila
Hogy szerény krónikásuktól nem idegenek a szív dolgai, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy utánajárt Josip Broz szerelmi ügyeinek.
megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

hirdetés

A szerelem terén a krónikás arról szerzett tudomást, a mi büszke Zagorjei Sasmadarunk bizony maga is többször rakott fészket, ám annál összemérhetetlenül szaporábban környékezte meg mások fészkét. Közben nem csak balkáni gerlékre vadászott. Furcsa tulajdonsága e tárgynak, hogy minél többet foglalkozunk vele, Tito szabályos arcélű figurája annál homályosabban vehető ki ebből a csak kis részében átlátszó, gőzölögve lüktető, forró testnedveket fröcskölő habarékból-miazmából. Biztosan persze csak annyit tudunk, azt is inkább így utólag, hogy annak a több nemzetből álló országnak, amely ma már úgyszintén csak az emlékek tartományában létezik, egyes számú hős férfiúja három nőt vezetett oltár elé.

Első volt a tizenéves orosz Pelagia Belouszova, anyja a Moszkva védelmére egész jobbját feláldozó Žarkónak. Pelagiát a huszonvalahány éves német (részben zsidó?) származású szlovén forradalmár, Hertha Haas, azaz Herta Has követte, akit negyvenegyben terhesen hátrahagyva, Tito elvtárs Belgrádba sietett. Ott frissen-gyorsan beleszeretett hamvas titkárnőjébe, a távfutást kedvelő, izmos combú Davorjanka Paunovićba. Olyannyira dúlt közöttük a szerelem, hogy a párt erkölcscsőszei már-már a Főelvtárs elbuktatásán gondolkodtak, ám akkor Tito nekilátott megszervezni a partizán ellenállást, és onnantól már nem lehetett hozzányúlni. Hertát később letartóztatta a Gestapo. Szegény nő ereit felvágva majdnem meghalt a fogdában, férje azonban ezúttal nem hagyta cserben: gyors túszejtéssel sikerült kiszabadítania.

Negyvenháromban Herta eljutott a jugoszláv népfelszabadító háború legendás-vízeséses, festői szépségű boszniai városkájába, a magyar Csontváry Kosztka Tivadar színes vásznain is megörökült Jajcébe (magyarul: Tojáskába). Állítólag amikor betoppant, Davorjanka épp a viharos légyott közben összedúlt, spermafoltos ágyat rendezgette feltűnő pedánssággal, a következő szavakkal fogadván az érkezőt:

– Drágám, ebben a szobában nincs hely két női dudás számára.
Mire Herta majdnem pofonvágta. Mindenesetre dühödten és csalódottan, keserű könnyeit nyeldesve visszatért Szlovéniába, ám Davorjankát jó testfelépítése ellenére kisvártatva elvitte a vágtázó tüdőbaj, így Tito ismét egyedült maradt. Bánatában – két offenzíva között – megeresztett egy tizenhat oldalas bűnbánó levelet imádott Hertácskájához, aki egyértelműen válaszolt. Azt írta, hogy márpedig ő sosem fog kétszer térdre ereszkedni ugyanazon férfiú előtt, és kitartott emellett. (Nincs az a partizán taktika, amellyel…)

Tito negyvenhatban találkozott végül azzal a nála harminckét évvel ifjabb partizánlánnyal, aki a leghosszabb időre szegődött kísérőjévé az élet göröngyös útjain, és aki a békebeli, jellegzetes szocializmust építő, a nemzetek és nemzetiségek testvériségére-egységére épülő, külpolitikájában az el nem kötelezettség elvét valló stb. szabad Jugoszláviában az Elnök Felesége egy személyű intézményét testesítette meg. Tette ezt szabályos arcával, százegy foggal ragyogó mosolyával, gesztenye szemeivel és madárfészekként a feje tetejére rendezett sötét hajával.

Jovanka Budisavljević kapitány megismerkedésük után hat évvel lett Josip Broz felesége, s harmonikusnak látszó együttélésükre a hetvenes évek derekán vetődött csak árnyék, amikor is Jovanka, ez a kedves kis „likai libácska” arra vetemedett, hogy piperés ládikájának rendezgetésén és a szocializmus keretei közt megengedett jótékonykodás-szerűségeken túl: homlokegyenest beleavatkozzon a Politikába. Hetvennégyben állítólag azt követelte, vegyék be direkte a kommunista párt csúcsképződményébe, vezérlő fülkéjébe, valószínűleg abból a megfontolásból, hogy hatást gyakorolhasson arra, ki örökli majd – legenda ide vagy oda – időközben bizony jócskán megöregedett, erőtlenedő urát. Tito ezt még megbocsátotta, egyetlen mozdulattal keresztülhúzva az egész megfontolatlan akciót, hanem amikor Jovanka a külpolitikába is bele akart szólni, mondván, hogy Tito ne utazzon Pekingbe, mivel a kínaiak és az oroszok közötti viszony igencsak elmérgesedett, akkor az Elnök feje lobot vetett, szeme szikrát szórt, nemes szája ezt üvöltötte:

– Takarodj az életemből!

Jovanka eltakarodott, de Josip élete ezzel, mintha kifűrészelték volna alóla az utolsó tartóoszlopot, ereszkedő pályára tért. Tito 1980. május 4-én Ljubljanában minden orvosi erőfeszítés, lábamputáció és egyéb ellenére bekövetkezett halála előtt – annak a napnak előtte, amelyen egy fekete galamb szállt Péterváradon az erődítmény óratornyára, és ott addig forgolódott, amíg a nagyobbik mutató és a számlap közé szorulva meg nem döglött – kórházi ágyához hivatta még egyszer az ő egykori kis nyájas és bájos „partizánkáját”. Tudhatta tán, hogy utoljára látja. Mit beszéltek, mit nem, a törvény színe előtt Jovanka Budisavljević, aki megmaradt kapitányi rangban, lett a nagy pompával ország-világ színe előtt eltemetett marsall, jugoszláv elnök, nemzetközi tekintélyű államférfiú, híres vadász és állatgondozó, gyermekbarát és néphős stb. hivatalos utódja.

Titóról joggal elmondható, hogy halálával meghatározó korszak zárult le, és hogy fogalmunk sincs, mi lenne, ha valamilyen isteni csodatevés által ma is élne. Sosem fogjuk megtudni, ahogy azt sem, hogy egyik emlékezetes péterváradi éjszakáján vajon melyik szerelmét siratta meg Ő. Vagy csak úgy általában, úgy opšte vagy opće uzevši sírt? Az is elképzelhető. – Érdekes, hogy egykor a Titónak játszó Balázs Janika kiváló muzsikus emlékére ma szobor áll Péterváraddal szemben az újvidéki sétányon, Szilágyi László újvidéki szobrász műve. Tito szobra – az emberé, aki itt megteremtette a maga „Kis-Amerikáját” Balázs Janikástul – meg sehol. Pedig Szilágyi, ha jól emlékszünk, olyat is készített. A Tito feliratot is gondosan lepucolták a vár oldaláról.

Tito marsall hídja, tudjuk, rácsos-lyukacsos szerkezetével és a péterváradi óratoronnyal Újvidék védjegyévé, egyben jelképévé vált a békebeli titoi időkben. Az utolsó vonat hatvankettőben ment át rajta, ezt követően autós és gyalogos forgalom lebonyolítására szolgált. A másik két, ezen a központi képen kívül eső híd elkészültével aztán a közlekedés szempontjából lassacskán szerepét veszítette e háromszáz méternél is hosszabb, súlyos szerkezet, Európa első állandó, német hadifoglyok szigorú robotmunkára fogásával felépült vashídja. Ötvenhárom évig állta a sarat. 1999. április elseje, a hídépítő Adam Clark távoli leszármazottja, Wesley Clark amerikai tábornok és NATO-főparancsnok áprilisi tréfája előtt, amellyel elképzelhetően azt igyekezett derék, jó humorú katonánk megmutatni Belgrádnak, mi történhet meg vele is, amennyiben nem hallgat az intő szóra, az illetékesek Tito marsall hídjáról Varadini hídra keresztelték át ezt a gyorsan vénülő, színes muskátlijainak köszönhetően szívderítő relikviát, amelyet ismét a sétáló párocskák vettek lassan birtokukba.

Közben a vár békésen már rég a művészek kezébe került. Műtermek nyíltak odafenn gombamód, másoké mellett Maurits Ferenc képzőművészé is, aki megfestette a Piros Frankensteint, és amiről e sorok szerény írója mindig is úgy vélte, egészen nyílt módon gúnyolja ki a mindenkori kommunista pártvezéreket, s csodálkozott, hogy ezt ugyanezek nem veszik észre. Homok kerülhetett a szerkezetbe, a nyugati szövetségesek gépezetébe viszont nem, így amikor Wesley Clark ajkát elhagyta az akció kezdetét jelentő, felettébb leleményes jelszó, gyorsan beindultak a dolgok.

– Rock’n’roll! – mondta Wesley, mire részben magyarországi bázisaikról felszálltak a gépek.

Kilencvenkilenc április elsején, amikor a lenti légvédelem számára elérhetetlen magasságokban a maga zárt, számítógépes játékokkal megpakolt kis külön világában Archibald Duchowny őrnagy Újvidék légterébe érkezett, hirtelen maga sem tudta, honnan az a penetráns muskátliszag: pusztán az emlékeiből, anyja texasi verandájáról? Egyébként is korai még a muskátlinak áprilisban… Kiélezve a monitort, perc töredékéig elmélázott a vár rendellenes toronyóráján, még a rágógumi is megállt a szájában, aztán dúdolt hozzá picit: rock around the clock tonight, majd hirtelen megjelent lelki szemei előtt kedvenc gyermekkori képregényének egyik különösképp kedves kockája, amelyben Wyatt Earp seriff jobbjában fegyverével így szól a feje fölötti buborékban:

– A TÖRVÉNY NEVÉBEN!

Ebben a pillanatban Archibald Duchowny őrnagy alászállva megnyomta a gombot (meghúzta a kart, bármit), ami a hajnali homályban – szemtanúi szerint – olyasféle látványt eredményezett, mintha maga a barkácsoló Isten hegesztene fölülről, netán lézerezne, és az öreg, ócska híd megrázkódott, majd pontban négy óra ötvenöt perckor kiselejtezett, lomtalanított óriási virágállványként, immár virágtalanul és világtalanul: a folyóba dőlt. És hogy közben a nálánál még ódonabb vár mit érezhetett, ha érzett valamit? Hát, a támadók fegyverzetéhez képest szinte csupa kimustrált vacak mordállyal rendelkező lenti védőkkel együtt valami olyasmit, amit rég Alapi György péterváradi várkapitány érezhetett reménytelen helyzetében a megszaporodott török ellen: halálos dühöt és végtelen bánatot.

(Részlet Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél című regényéből)

(Nyitóképünkön Tito Jovankával.)

Egy történelemkönyv/regény

„A könyv itt véget ér, de persze a vágyak gyűjteményét ember nem zárhatja le" – írtuk Balázs Attila előző kötetének utószavában, s valóban, az Újvidékről elszármazott szerző nem tehet mást, mint hogy csökönyösen visszatér oda, ahol eszmélkedett, ahol minden testi és szellemi kapcsolat, barátság, szerelem, tudás született, egy mára sokszorosan romba dőlt, feledésre ítélt közegbe: a jugoszláv létbe. Azon belül is a Vajdaságba, amely Budapestről nézve szívmelengető Dél, az azúrkék Adria felől viszont hideglelős Észak. Történelemkönyvet tart kezében az olvasó. Régi históriás énekek és iratok, legendáriumok, visszaemlékezések, különféle krónikák, tényfeltáró dokumentumok és sajtótöredékek, netes blogok szövegén át regél/beszél „egy érintett" arról, mi mindent is jelenthet a térben és időben mérhetetlen távolságokba kiterjedő szülőföld. E szülőföldhöz ugyanis, bármily meglepő, ugyanúgy hozzátartoznak az amerikai indiánok, mint Szarajevó bosnyákjai, és Mohács nagy temetője éppúgy, mint Goli Otok, a jugók Gulágja.

Sokan írták ezt a könyvet balázsattilául. Érdujhelyi Menyhért, zentai történész és keresztény hitoktató száz évvel korábbról, aztán Picspang tanár úr az újvidéki Telepről - a néhány évtizede még ott virágzó (magyar) irodalom kiesedő helyéről… De kanyargó történetébe belehurkolta magát például Stanoje Bajac, végvári kötélfonó is, miként Hans Sachs, nürnbergi mesterdalnok. Még Tito marsall szakácsa is belekotyog a mesébe, előszedve a maga csodatévő receptjeit. A lebilincselő (bilincsekkel jócskán teli) történelmi utazás fanyarnál több tanulsága: nyilván elveszett már minden, mielőtt szerzőnk ifjúkori énje az elvesztésre egyáltalán gondolhatott. És létrejött valami más, mielőtt felfoghatta volna. Mi történt? Ennek tisztázása örök feladat. Elkerülhetetlen, mint Pétervárad meg-megújuló ostroma.

Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél
Palatinus Könyvkiadó
557 oldal, 2900 ft.


Amikor Tito Sztálinnal ebédelt
A Vajdaság Budapestről nézve szívmelengető Dél, az azúrkék Adria felől hideglelős Észak. Balázs Attilának: a szülőföld.  tovább Tovább


megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

könyv irodalom



Csak röviden
Tovább
 
Kiemelt témáink
Fájdalom nélkül
Gyógynövénytár
Interjú
Képgaléria
Mosolyalbum
Nagyiklub
Programok
Tudtad?


hirdetés


hirdetés

hirdetés