Látszatország valósága: álom, szex, bűn
Aranykornak szokták nevezni az első világháború előtti negyedszázadot, amely az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását megelőzte. Sok tekintetben az is volt, miközben rengeteg feszültséget, ellentmondást, negatívumot hordozott magában. Általában nosztalgiával gondolunk vissza rá – érthető módon, hiszen Magyarország akkoriban Európa egyik vezető nagyhatalmának „társállama” volt.
Miközben hatalma, ereje látszat volt csupán, kultúrája igazi, maradandó értékeket hozott létre. Olyan értéket, amely ráadásul sajátságos „káundká-ízt” hozott az európai kultúrába. E sajátságos íz meghatározását sokan megkísérelték már – például a korszak egyik kiváló történész kutatója, Gerő András, a kiállítás katalógusába írt előszavában megállapítja: „A Habsburg Monarchia alapvető kulturális normájává vált, hogy semmi sem az, aminek látszik.” És ennek az élménye „máig ható erővel ösztönzi a térség kulturális produkcióját. A jelenségre adekvát reakció volt az irónia – az, ami látószöget és értelmet adott az abszurdnak, az értelmetlennek.” Ennek legtisztább megjelenése Jaroslav Hašek világszemlélete, mely szerint „az idiotizmust csak idiotizmussal lehet túlélni”. A másik következtetés pedig az esztétizálás: legyen legalább szép a látszat (lásd: szecesszió).
Csak az "én" valóságos
„A tudott látszat és a vélelmezett valóság konfliktusa nem kizárólagos – folytatja Gerő -, de fontos szerepet játszott abban, amit manapság a századforduló, a századelő modernitásának nevezünk. A kettősség tudata és feszültsége sokirányú kreativitást szabadított fel. Voltak, akik úgy vélték, hogy csak az individuum az igazán valóságos, minden más talmi. Ezért egyfajta társadalmi kivonulásban gondolkodtak, s kultúrateremtő aktivitásukat az egyén világára fókuszálták. Felértékelődött az álom, a szexualitás, a bűn tematikája Freudtól Klimtig, Schieléig és Gulácsyig."
Ebben a közegben született tehát meg a századforduló, és a múlt század elejének igen jelentős magyar képzőművészete. A Magyar Nemzeti Galériában nemrég nyílt egy kiállítás, A Művészház 1909-1914 címmel, amely azért igen fontos, mert megmutatja a korszak képzőművészetének széles spektrumát: jó és rossz műveket vegyesen. Nyomon követhető tehát, mi az új, honnan jöttek és merrefelé tartottak a művészek.
A már említett sajátságos "káundká" ízt érezzük meg, ha elsétálunk a Nemzeti Galéria kiállítására. Mi is a Művészház! 1909. december 4-én művészeti egyesület alakult meg Budapesten, amely négy nappal később a Váci utca 9-ben megnyitotta első kiállítását. A Művészház több szempontból is új színt jelentett a korszak hazai művészeti életében. A konzervatív Műcsarnokkal és a mérsékelt Nemzeti Szalonnal szemben a legmodernebb törekvéseket mutatta be. Nyilvánvaló, hogy a művészetben is – mint mindenben – fontosak az igazodási pontok: sok rossz és sok jó mű közül választódnak ki az időtálló vonulatok.
Nagyon fontos, hogy ne konzervatív, a megszokottat etalonnak állító ítészek mondják meg, mi a jó és merrefelé kell indulni. A Művészház alapítójának ez alapvető felismerése volt, meghonosította tehát a zsűrimentes kiállítások rendszerét is. A fennálló intézményi kötöttségek elleni tiltakozás legradikálisabb formájaként 1910 végén egyetlen alkalommal megrendezték az ún. Ellenszalont, amelyen a Műcsarnok Téli kiállításáról kizsűrizett fiatalok, illetve a hozzájuk szolidaritásból csatlakozó művészek vettek részt. Az előbbiek közül többen, például Nemes Lampérth József vagy Schönberger Armand a későbbi avantgárd irányzatok képviselőiként váltak ismertté.
Impresszionisták magyar gyűjteményekből
A Művészház nem egészen négy és fél éves működése alatt hozzávetőleg negyven kiállítást szervezett – többségében 8–11 főt felvonultató csoportos kiállításokat. Ezek azt a célt szolgálták, hogy a kevésbé ismert, a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon tárlatain nehezen nyilvánossághoz jutó fiatal művészek kisebb, önálló kollekciókkal mutatkozhassanak be. De fontos tett volt az iparművészet és a fotóművészet, sőt, az Európán kívüli művészetek felé történő nyitás is.
A Művészház programjában meghatározó jelentőségűek voltak a külföldi művészetet bemutató tárlatok. Ezek közül kiemelkedik a Nemzetközi impresszionista kiállítás (1910) és a Nemzetközi posztimpresszionista kiállítás (1913), melyek együtt mutatták be a hazai és a külföldi művészeket. A kiállításokon Cézanne és Van Gogh mellett többek között Matisse és Picasso műveit is láthatta a budapesti közönség. (Az impresszionisták - igen jelentős - műveit magyar gyűjteményekből állították ki.) 1913-ban a berlini Sturm Galéria által szervezett vándorkiállítás (Posztimpresszionista kiállítás) a kortárs európai művészet széles spektrumát vonultatta fel, a budapesti állomáson Vaszilij Kandinszkij, Robert Delaunay, Natalja Goncsarova és mások társaságában magyar művészek is kiállítottak. A külföldi művészet bemutatása terén kiemelkedő szerephez jutottak az osztrák művészek. 1912 januárjában Egon Schiele és Oskar Kokoschka művei jártak Budapesten, 1913 tavaszán pedig a Bund Österreichischer Künstler és Gustav Klimt kiállítását rendezték meg.
Műértő, nőcsábász és remek píáros
A Művészház nemcsak kiállítóhely volt - műkereskedelemmel is foglalkozott. Kiállításain a fővárosi képtár és a Szépművészeti Múzeum is vásárolt. Az egyesület alapítója, Rózsa Miklós, jó tollú és jó szemű kritikus volt, és egyúttal zseniális „píáros". (Kiállított mellszobrán látszik, hogy jóképű férfi is volt, akinek nagy sikerei voltak a nőknél.) A kulturális és a politikai élet jelentős alakjai közül többeket is megnyert a Művészház ügyének. Az egyesület „tisztikarának” élén gróf Teleki Géza elnökölt, aki bőkezű anyagi támogatásával mindvégig jelentős mértékben hozzájárult a Művészház fennmaradásához. Művészeti alelnöknek Iványi Grünwald Bélát választották, s az igazgatóságban foglalt helyet például Bródy Sándor író is. Az egyesület Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József és Kernstok Károly személyében négy művészt „tiszteleti taggá” választott.
A Művészház rendezvényei eseményszámba mentek. A kiállítások művésznévsorai felölelik a modern magyar művészet teljes spektrumát, együtt állítottak ki itt a nagybányai és a gödöllői művésztelep tagjai, mellettük rendszeresen megfordultak a tárlatokon a kecskeméti neósok és a Nyolcak tagjai is. A kiállítók között nagy számban bukkantak fel nők - elsősorban jómódú zsidó családok emancipált leányai. De dilettáns alkotók is.
A kiállításokon bemutatott művek közül számos ma a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható, a nemzetközi művészet remekei a Szépművészeti Múzeum mellett Pétervártól Berlinig, Bécstől New York-ig különböző múzeumok állandó kiállításának reprezentatív darabjai.
Érdekes eltűnődni azon, látván a képeket, hogy vajon tényleg mindig a jelentős művek és művészek választódtak ki? Vajon számíthatunk-e meglepetésekre, feltűnnek-e köztük méltatlanul elfeledett alkotók? Zwickl András, a Művészház-korszak kutatója, a kiállítás kurátora maga is kíváncsi, vallja be, sejtetve, hogy szerinte az értő szem rábukkanhat rejtőzködő kincsekre.
A Magyar Nemzeti Galéria A épületének I. emeletén tekinthető meg a kiállítás, július 26-ig.
Hogyan magasítsuk 1 méterrel a hegyet?
Kincsképzés képekből
