Hogyan magasítsuk 1 méterrel a hegyet?
A magam részéről a kortárs képzőművészetet bizonyos tekintetben izgalmasabbnak találom, mint egy több száz éve élt művész bonyolult kultúrtörténeti utalásokkal teli képeit. A kortárs művész ugyanis azt a valóságot látja, amelyet én, és a mai kor kifejezőeszközeivel igyekszik mondani róla valami eredetit a vizualitás nyelvén. Erre utal a kiállítás címe is: Mi Vida, vagyis Az én életem, és az alcíme: Menny és Pokol.
A vizualitás nyelve – láthatod a Műcsarnokban - hihetetlenül gazdag, izgalmas és összetett, ekképpen a megjelenítés is sokszor bonyolult, a hatás ennek megfelelően intenzív és több érzékszervre ható. Épp ezért a műveket gyűjtő kortárs múzeumok sokszor nem is magát a művet vásárolják meg, hanem a bemutatás jogát. Így aztán amikor - mint most - idejön egy világhírű spanyol kortárs múzeum, a kasztíliai Leon városában álló Musac 36 művészének közel száz műve, akkor az csak itt és csak most jelenik meg éppen így, mindenütt másutt kicsit másmilyen.
Itt van mindjárt az a videoinstalláció, amely az első teremben fogadja a látogatókat (Pipilotti Rist munkája), a szférák zenéjével csalogatva befelé. Ez az eredeti helyén, a kifejezetten a kortárs művészet bemutatóhelyének épült Musacban teljesen más teret tölt be, mint itt. Petrányi Zsolt, a Műcsarnok igazgatójának elmondása szerint a megnyitó előtti éjszaka kettőkor sikerült fölhúzni azt a plafonnal párhuzamos síkban elhelyezett vásznat, amelyre a végtelenített filmet vetítik. A Musac óriási belmagassága alatt ez nem probléma, a Műcsarnok alacsony mennyezete alatt viszont nehezen fért el, így aztán a vászon alatt színes matracokon fekvő látogatóknak is másfajta távlat- és térélményük van, mint itt. A film viszont ugyanaz: egy mezítelen süldő lányka alakját követhetjük a végtelenített filmen, amint egy paradicsomi kertben bolyong, tóban úszkál, különös terméseket tapos széjjel - egyszerre kéjes és borzongató érzésünk támad tőle.
 |
Hasonlóképpen egyedi fölépítést igényel az az óriási termet betöltő, kiégett város képét idéző óriásmakett, amelynek csak a papírmaséból, kartonokból kivágott és felépített házai, és az egyéb, hasonló méretű tárgyai utaztak ide. A raklapokból felépített alapzat (lényegében egy óriás, bejárható terepasztal) már itteni anyagból készült, és magyar szobrászok építették föl, rajzok és útmutatók alapján.
Egy harmadik hatalmas terem fekete festékkel dél-amerikai motívumokkal telepingált fala is helyben készült.
Adaptálni kellett A kihallgatás című kafkaian hátborzongató videofilmet is: a spanyol és a magyar kurátor egybehangzóan úgy vélte, fontos, hogy magyarul hangozzanak el a mondatok a vallatói elé idézett megfélemlített nő szájából.
Van, amikor a művész jókedvében tesz még hozzá a kiállított műhöz valami apróságot, miként az egyik chilei művész: 700 darabból álló, egy teljes falat megtöltő gazdag és bonyolult utalásrendszerébe még becsempészett két képet – meglepetés, tessék megkeresni kedves ötvenen túliak!
Noha a budapesti kiállításra kiválogatott anyag kohézióját a társadalmi elkötelezettség, és a diktatúráktól, nélkülözéstől szenvedő ember iránt részvét és felelősségérzet hatja át, nem hiányzik a kiállításról a humor sem. A kedvencem egy igen szellemes fotó, melynek címe: Egy métert adni egy nevenincs hegyhez.
Sajnálom, de ennek megfejtéséhez is be kell térned a kiállításra. Nem fogod megbánni!
(A Mi Vida - Menny és Pokol című spanyol kortárs kiállítás látogatható május 17-ig a Hősök terén álló Műcsarnokban. További információt itt találsz.)
Légy egyszerű, mint a kavics!
Luxusvacsora
A bennünk lakó boldogság
Mesés kicsi csacskaságok
