Bejelentkezés
egy korosztály találkozóhelye
2017. June 24. Saturday, Iván   |  Legyen ez a kezdőlapom Legyen ez a kezdőlapom
Főoldal
Főoldal  |  
Segítség
Segítség  |  
Keresés
Keresés 
 

Magányosan halt meg az aix-i remete

2009.01.29. | Bokor Gabriella
Minden idők legnagyobb Cézanne-kiállítását rendezte meg 2000-ben a bécsi Kunstforum. Hosszan álltam az egyik önarcképe előtt, töprengve, milyen lehetett ez az ember.
megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

hirdetés

Milyen lehetett az az ember, akiről nem írtak a korabeli lapok, nem járt estélyekre, és Párizstól távol igazi remeteéletet élt? A kérdés annyiból aktuális, hogy néhány napja, január 19-én volt 170 éve, hogy megszületett Paul Cézanne, a Szépművészeti Múzeum pedig már készül a festő 2011-ben megrendezendő életmű-kiállítására.

„Renoir a festészet területére tévedt derék ember, Cézanne pedig csak kőműves, aki a maltereskanalával fest”- jellemezte nem kevés rosszindulattal két fiatal pályatársát a még szintén kezdő Édouard Manet. Az impresszionista festők később megbékéltek egymással, a közös cél –művészetük elfogadtatása- érdekében még szövetséget is kötöttek, de Paul Cézanne valahogy mindig kívül rekedt a körön, az ő tehetségét még a többiekénél is nehezebben ismerte fel mind a közönség, mind a kritika. Pályája legnagyobb részét elutasítások, kudarcok, csalódások szőtték át.

"Istenem, én egy hülyét nemzettem!"

Cézanne visszaemlékezései szerint mindössze a dél-francaországi Aix-en-Provence-ban eltöltött gyerekkora volt többé-kevésbé derűs. Összebarátkozott egyik osztálytársával, a szintén érzékeny és óriási fantáziával megáldott Émile-lel, akivel többnyire a réteken kószáltak és verseket szavaltak. Az iskolában azonban nem igazán értékelték a két fiút, Cézanne-t rajzból akarták megbuktatni, barátját pedig -akinek történetesen Zola volt a családneve -, francia irodalomból.

Érettségi után a két barát Párizsba készül, óriási író-, és festőkarrierről ábrándozva, de Cézanne papa közbeszól. Addig erőszakoskodik, amíg fia beadja a derekát és beiratkozik a jogi egyetemre, hogy diploma után ő is beszálljon a családi vállalkozásba, a virágzó kis bankházba. Az egyetem mellett festeni tanul a város szabadiskolájában, és folyamatosan győzködi apját, hogy engedje Párizsba. A papa végül beleegyezik, de mondása, amely úgy hangzik, hogy „Istenem, én egy hülyét nemzettem!” ettől kezdve kedvenc fordulata lesz.

Párizs csalódás Cezanne-nak. A képzőművészeti főiskolára nem veszik fel, és bár a gyerekkori jóbarát, Zola mindenben segít, mégis elveszettnek érzi magát. Hazamenekül Aix-be, és beül banktisztviselőnek a családi vállalkozásba. Egy évig bírja, aztán visszamegy Párizsba, bejár a Svájci Akadémia óráira, délutánjait pedig a Louvre-ban tölti. Tanulmányozza és másolja a nagy elődöket, hol Géricault-ért, hol Courbet-ért lelkesedik. Képeivel rendszeresen jelentkezik az évente kiállítást rendező Szalon-ban, de a zsűri minden alkalommal elutasítja.

A magányos, nehezen oldódó fiú egyedül fiatal festő kollégáját, Camille Pisarrot engedi közel magához, akivel művészeti kérdésekben remekül megértik egymást. Lassan a lányokkal szembeni félénksége is enyhül, egyre több időt tölt az egyik, modellel, az egyébként könyvkötőként dolgozó Hortense Fiquet-vel. Összeköltöznek, és három év múlva megszületik kisfiúk, Paul. A család az Oise völgyében bérel házat, hogy Cézanne együtt dolgozhasson Pisarroval, műterem helyett immár a szabadban.

Degas-val, Monet-val, Renoir-ral, Sisley-vel közösen megszervezik az impresszionisták első kiállítását, amelyen három képpel - köztük „Az akasztott háza” cíművel - vesz részt, de a közönség csak fanyalog vagy gúnyolódik. A festő magába zárkózik, de három évvel később ismét csatlakozik az impresszionista tárlathoz. A fogadtatás azonban ezúttal sem jobb, Cézanne képei felháborodást és visszautasítást váltanak ki.


A műítész házvezetőnő

Amíg Cézanne egyhelyben topog, Zola óriási karriert fut be. Ez még önmagában nem kezdi ki a barátságukat, amikor azonban megjelenik „A mű” című regény, melynek főhőse egy tehetséges, de érvényesülni képtelen festő, Cézanne magára ismer, és soha többé nem keresi az író társaságát.

Még jobban elmagányosodik, egyre több időt tölt délen, gyerekkora helyszínén. Már nem akar kiállítani, nem akar eladni, csak magának fest, és végre rátalál a saját stílusára. Elkészül „A maincy-i híd”, a „Fiú piros mellényben” és a nyolcvan képből álló, Sainte-Victoire hegyéről festett ciklus első néhány darabja. Ebben az időben már a felesége sem él vele, Hortense ugyanis nem mond le a párizsi nyüzsgő életről.

A festő házát egy házvezetőnő, bizonyos Madame Brémond tartja rendben, aki - finoman szólva - többször is túllépi hatáskörét . Amikor például takarítás közben megtalálja a „Fürdőző nők”-höz készült vázlatokat, annyira erkölcstelennek találja a meztelen nőkről készült rajzokat, hogy hirtelenjében az egész paksamétát elégeti. Egy házban, amiért ő felel, ilyesminek nincs helye.

Az elismerés röpke évei

Cézanne számára az elismerést csupán az utolsó évek hozzák meg. Egy fiatal műkereskedő, a mindössze huszonhét éves Ambroise Vollard 1895-ben párizsi galériájában kiállítást rendez Cézanne százötven képéből. Az évtizedekig tartó elutasítás egycsapásra átfordul, az újságok ujjongó kritikákat közölnek, a kiállításszervezők versenyeznek a műveiért, a fiatal festők mesterükként tisztelik, a korábban fanyalgó közönség pedig óriási összegeket ad egy-egy képéért.

A későn jött dicsőséget viszont már nehéz megszokni. Cézanne hazautazik aix-i házába, és dolgozik tovább, magányosan. Hatvanhét éves, amikor munka közben megfázik, és tüdögyulladást kap. Hortense-nak esze ágában sincs odautazni beteget ápolni, imádott fia, Paul pedig nem kapja meg az értesítést  apja állapotáról. Cézanne úgy hal meg, ahogyan élt. Az igazi megnyugvást nem találva és végtelenül magányosan.


Pop-art: a sztárkultusz tükre
Színorgia, csillogás, sztárkultusz, a tömegkultúra beemelése a művészetbe - ez jellemezte a 20. század legnépszerűbb művészeti korszakát, a pop-artot.  tovább Tovább
Luxusvacsora
Minden belefér ma a kortárs művészetbe, de azért az mégiscsak meglepő, hogy a vizuális kultúra fellegvárában, a Műcsarnokban hajléktalanok vacsoráznak.  tovább Tovább
A bennünk lakó boldogság
A fotó közművészet lett. Minden pillanatot objektívek milliói dokumentálnak. Minden kiemelődik azáltal, hogy valaki megörökítette. Arcok, boldog pillanatok – az...  tovább Tovább


megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

festészet művészet



Csak röviden
Tovább
 
Kiemelt témáink
Fájdalom nélkül
Gyógynövénytár
Interjú
Képgaléria
Mosolyalbum
Nagyiklub
Programok
Tudtad?


hirdetés


hirdetés

hirdetés