Bejelentkezés
egy korosztály találkozóhelye
2017. June 24. Saturday, Iván   |  Legyen ez a kezdőlapom Legyen ez a kezdőlapom
Főoldal
Főoldal  |  
Segítség
Segítség  |  
Keresés
Keresés 
 

Amikor Tito Sztálinnal ebédelt

2008.12.28. | Balázs Attila
A Vajdaság Budapestről nézve szívmelengető Dél, az azúrkék Adria felől hideglelős Észak. Balázs Attilának: a szülőföld.
megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

hirdetés

Csodálatos dolog a Gutenberg-galaxis: ha nem lenne, ki kellene találni, de mivel már megvan, nem kéne veszendőbe hagyni, hiszen annyi mindent megőrzött számunkra, hogy hiányában vagy távollétében olyanok lennénk, mint az emlékezet nélküli ember, maga az amnézia. Onnan tudhatjuk, ebből a préselt galaxisból, ha kicsit utánajárunk, hogy Tito és Sztálin súlyos összeférhetetlensége igazából 1944 szeptemberében vált láthatóvá, ugyanis ekkor utazott Tito Moszkvába, hogy ott megdiskurálják – egy kis innivaló meg harapnivaló kíséretében – a Vörös Hadsereg jugoszláviai hadviselésének módját és feltételeit, ugyanis a szovjetek akkor már ott voltak úgymond ante portas. Tito Sztálin elvtársnak szólította házigazdáját, emez pedig Walternek kedves vendégét, ami Tito legkorábbi konspirációs nevének felelt meg a nemzetközi munkásmozgalomban, és az asztalra persze nem csak ropi került, hanem sok szép más is. Külön figyelmet érdemelt egy vörös kaviárból gondosan megformázott óriáscsillag amolyan előételként, amelyet aztán ecetes tokhal követett, nagy mennyiségű uborkával és további vodkával. Ezt grúz gulyásféleség váltotta fel az asztalon, majd roston sült csirke orosz módra savanykás gombakörettel és burgonyapufival, természetesen pikáns áfonyaszószban. Még el sem jutottak a súlyos grúz borokig, amikor megfagyott a levegő Sztálin ama elképzelése nyomán, hogy a jugó partizánok kerüljenek szovjet parancsnokság alá, továbbá az, hogy Tito netán tárgyalhatna a csetnikekkel is, akik akkorra már számára rég halálos ellenséget jelentettek. Hogy akaratát érvényesítse, alapszivacs Sztálin elvtárs úgy leitatta kedves Walterunkat immár a privát dácsájában, hogy az belehányt az ingujjába. Egész éjjel nem tudott aludni, csak dolgozott az agya vadul, s járt a lába a paplan alatt. Másnap, amikor Bánátig vitte a repülőgép, Attila egykori istállói fölé, utána a verseci reptérre, ahol is kiszállt, majd rövidesen meglátta, ahogy a szovjetek a román határvonalon átlépve elözönlik országát, mintha máris az övéké lenne, hát felment erősen a pumpa benne. Tudta, sosem felejti el Sztálin vacsoráját, amely örökre megülte a gyomrát. És gyűlöli Ázsiát.

Amikor az ördög végre úgy döntött, Visszarionovics elvtárs eleget teljesített ebben az árnyékvilágban, s magával vitte a maga kénköves dácsájába, Josip Broz leült kedvenc asztalához a péterváradi várban (a maga legnagyobb „dácsájában”), szeme sarkában Újvidékkel és a Dunával, pezsgőt bontott, méghozzá finom franciát, majd emelte poharát. Szó nélkül is mindenki tudta, mire isznak. Amikor az ital elfogyott, Tito hozatott még egy kört. Ekkor valaki halkan megkérdezte, ez meg most kinek az egészségére ürül, mire Broz tréfás kedvében hunyorított, ennyit szólván:

– Ferenc Jóskáéra!

Hiába jegyezték föl, elemzői soha nem jöttek rá, miért mondta ezt akkor és ott, még maga Vladimir Dedijer életrajzíró sem. Aztán az elnök kihívatta a konyhából kedvenc, ügyes kezű magyar szakácsnőjét – akit a kitelepítendők közül anno az ő személyes parancsára szedtek le az egyik vonatról –, maga mellé ültette, majd sokáig trécselt vele magyarul, amiből a kísérete alig értett valamit, Titót azonban ez egyáltalán nem feszélyezte. Azon az estén arany fácánlevest ettek, meg túrós palacsintát sok-sok mazsolával, illetve diósat. Ázsia ide vagy oda, utóbbiba a diót egész durván darálták bele, mézzel édesítették, ráadásul kívülről is jól nyakon öntötték légyfogó sziruppal. Walter alig tudott betelni vele, annyira édesszájúnak bizonyult akkor este. A többieket végül azzal rémisztette meg, hogy egy kis egészségügyi sétát szeretne tenni a kazamatákban. Ám ettől utóbb neki is elmehetett a kedve. Inkább hátradőlt karfás székében, rápöfékelt, körülnézve hirtelen elkomorult:

– Miért van itt ekkora csend ebben a házban? Tán felakasztotta magát itt bánatában valaki?

Abban a szent minutumban tényleg csend lett – szerény könyvecskéjük csend-pillanatainak szinte legnagyobbika –, majd egy kis mozgolódás támadt az ajtónál, valaki diszkréten eltűnt a vörös szőnyeges folyosón, míg Josip Broz szórakozottan kékes karikákat fújt a levegőbe. A zenészek olyan gyorsan megérkeztek, mintha csak pisilni ugrottak volna ki.

A folytatás Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél című kötetében.


(Nyitóképünk politikai karikatúra: egy korabeli diafilm - címe Ádáz ellenségünk a kulák - egyik kockája.)

Egy történelemkönyv/regény

„A könyv itt véget ér, de persze a vágyak gyűjteményét ember nem zárhatja le" – írtuk Balázs Attila előző kötetének utószavában, s valóban, az Újvidékről elszármazott szerző nem tehet mást, mint hogy csökönyösen visszatér oda, ahol eszmélkedett, ahol minden testi és szellemi kapcsolat, barátság, szerelem, tudás született, egy mára sokszorosan romba dőlt, feledésre ítélt közegbe: a jugoszláv létbe. Azon belül is a Vajdaságba, amely Budapestről nézve szívmelengető Dél, az azúrkék Adria felől viszont hideglelős Észak. Történelemkönyvet tart kezében az olvasó. Régi históriás énekek és iratok, legendáriumok, visszaemlékezések, különféle krónikák, tényfeltáró dokumentumok és sajtótöredékek, netes blogok szövegén át regél/beszél „egy érintett" arról, mi mindent is jelenthet a térben és időben mérhetetlen távolságokba kiterjedő szülőföld. E szülőföldhöz ugyanis, bármily meglepő, ugyanúgy hozzátartoznak az amerikai indiánok, mint Szarajevó bosnyákjai, és Mohács nagy temetője éppúgy, mint Goli Otok, a jugók Gulágja.

Sokan írták ezt a könyvet balázsattilául. Érdujhelyi Menyhért, zentai történész és keresztény hitoktató száz évvel korábbról, aztán Picspang tanár úr az újvidéki Telepről - a néhány évtizede még ott virágzó (magyar) irodalom kiesedő helyéről… De kanyargó történetébe belehurkolta magát például Stanoje Bajac, végvári kötélfonó is, miként Hans Sachs, nürnbergi mesterdalnok. Még Tito marsall szakácsa is belekotyog a mesébe, előszedve a maga csodatévő receptjeit. A lebilincselő (bilincsekkel jócskán teli) történelmi utazás fanyarnál több tanulsága: nyilván elveszett már minden, mielőtt szerzőnk ifjúkori énje az elvesztésre egyáltalán gondolhatott. És létrejött valami más, mielőtt felfoghatta volna. Mi történt? Ennek tisztázása örök feladat. Elkerülhetetlen, mint Pétervárad meg-megújuló ostroma.

Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél
Palatinus Könyvkiadó
557 oldal, 2900 ft.


Indián, gitárral (de nem Jimi Hendrix)
... avagy miként látja az író a dalköltő-énekest, aki egy (több!) nemzedék bálványa volt, és maradt - lélekben indián. Hogyan látja...  tovább Tovább
Mozipuszi&Lólövés
Ki mikor sír a moziban? Jó kérdés. Érdemes megvizsgálni, de nehezen lehetne az összes síráslehetőséget végigvenni. Nemrég meghalt az egyik nagy ríkató...  tovább Tovább


megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

történelem könyv



Csak röviden
Tovább
 
Kiemelt témáink
Fájdalom nélkül
Gyógynövénytár
Interjú
Képgaléria
Mosolyalbum
Nagyiklub
Programok
Tudtad?


hirdetés


hirdetés

hirdetés