Bejelentkezés
egy korosztály találkozóhelye
2017. June 25. Sunday, Vilmos   |  Legyen ez a kezdőlapom Legyen ez a kezdőlapom
Főoldal
Főoldal  |  
Segítség
Segítség  |  
Keresés
Keresés 
 
 

A csöndre is igényük van

2013.04.16. | T. Puskás Ildikó
Mottó: „A csend… az ember legbelső szükséglete”. (Tatiosz)
megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

Lehet, hogy még a nagyszülőtársaim közül is sokan „túlzásnak” tartják (hát még a saját kompetenciáikat, önálló felnőtt létüket féltőn óvó fiatal szülők többsége), ám én – ha „minden a rendes kerékvágásban megy”, vagyis az unokáim nem betegek, az óvodában töltik a hétköznapjaikat, és a szüleiknek sincs valamilyen pluszelfoglaltságuk, így nem igénylik/kérik a nagyanyai, nagyapai segítséget a gyerekek ellátásához, kosztra-kvártélyra való befogadásához, vagyis személyesen nem tudunk találkozni –, bizony minden áldott este felhívom a mindkét gyerek családját.

Olykor nemcsak a fiam, lányom „beszámolóiból”, hanem a telefont egyre gyakrabban maguknak követelő kicsiktől is megtudom, milyen hangulatban, mentális állapotban vannak. Sokszor azonban már az ottani háttérzajokból is következtetni tudok arra, hogy mennyire lettek feszültek, fáradtak a nap végére.

A sok az sok(k)

A lányom ötéves fiacskájának kiabálásából, „vadulásaiból”, vagy hirtelen sírva fakadásaiból könnyen kikövetkeztetem: estére „már lejárt”, vagyis alaposan kifárasztotta az óvodai zsizsegés, a zaj, a „bunyózás” – amelyből nem tud kimaradni –, a minden második napra „beiktatott” fociedzés – amelyből nem akar kimaradni –, a kétéves húgához való „alkalmazkodás” – aki fáradhatatlan mind a lakásban lévő tárgyak, játékok szétdobálásában, mind a zajkeltésben (zenedobozok, gyereknek gyártott szintetizátor, elemes gyerekmosógép vég nélküli járatása stb.)

A fiaméknál, a gyerekhang hiányából arra következtetek, hogy a másik, ugyancsak ötéves fiúunokám, éppen elmélyülten rajzol. Ő ugyanis – ösztönösen – ezt a módját találta meg annak, hogy megszabaduljon a szellemét és a lelkét megterhelő aznapi ingerektől (az apróbb-nagyobb konfliktusoktól, a közösséghez való alkalmazkodással járó feszültségektől, így a folyamatos zajtól, ami az óvodában, a játszótéren, az utcán közlekedve éri).

Az erős hanghatásokkal szembeni védekezés ékes bizonyítéka, hogy óvodás unokáim az utóbbi időkben kizárólag kiabálva beszélnek, nyilván mert az óvodában csak így tudnak szóhoz jutni ugyancsak emelt hangon kommunikáló társaik között. Ám, időnként „besokallnak”… Ennek ékes bizonyítéka volt, amikor a vékony dongájú, érzékeny lelkű Dani unokám egy óvodásoknak szóló előadáson befogott füllel menekült el a hangerősítőkkel is „nyomatékosított” zenei produkció elől.

Mostanában meglehetősen sokat gondolkoztam azon, van-e a kisgyerekeknek „magánidejük”, megadjuk-e, megteremtjük-e számukra mi, felnőttek – szülők és nagyszülők – a lelki és szellemi feltöltődéshez szükséges nyugalom, a „matatás”, a visszavonulás csendjeit?
A pszichológusok, pszichopedagógusok, pedagógusok szerint a mai gyereket rengeteg – az idegrendszerüket, az agyukat, az érzelmeiket egyaránt – megterhelő, nemcsak vizuális és gondolati, hanem hanginger is éri.

Elég, ha csak a televízió-műsorokra, a DVD-k, a számítógépen is nézhető filmek, hallgatható zenék özönére gondolunk, arról már nem is beszélve, hogy a gyerekeknek játszó színházakban, gyerekeknek szóló (báb-) előadásokban is vezeték nélküli mikrofonokkal (ún. mikroportokkal) erősítik fel a színészek beszédét, éneklését, s hogy a kevés, gyerekeknek szóló filmet is „túlhangosítva” vetítik a mozik. (Kifejezetten idegborzoló, még egy felnőtt számára is, a gyerek- és családi filmek előtt, a mozikban vetített reklámok hangereje!)

Ráadásul, a most felnövők két-három éves koruktól napjuk túlnyomó részét különféle kortársközösségekben – bölcsődékben, óvodákban –, vagyis többnyire folyamatos zajban töltik. És akkor még nem beszéltünk a nagyvárosi járműforgalommal járó zajterhelésről, amelyből egyaránt jut a babakocsiban fekvő csecsemőnek, a totyogónak, kicsinek és nagynak egyaránt.

Az állandó zaj – amit „látszólag” a gyerekek észre sem vesznek – a pszichológusok, pszichopedagógusok szerint a fejlődésben lévők idegrendszer-túlterheléséhez vezethet, illetve hátrányosan befolyásolhatja a szellemi teljesítőképességet. Nem véletlen, hogy a hiperaktivitás, a tanulási zavarok okainak kutatása kapcsán – sok más tényező mellett – felmerült annak gyanúja is, hogy a gyerekek életében folyamatosan jelen lévő zajok miatt egyre többük képtelen a figyelem-összpontosításra, az elmélyült játékra, bármiféle, belefelejtkezést igénylő tevékenyégre (pl. rajzolás), illetve később a kitartó szellemi „munkára”, vagyis a tanulásra.
A szakemberek szerint a gyerekek többsége viselkedési és magatartászavarainak egy részét nagyon egyszerűen meg lehetne előzni, mégpedig „zajelvonással”, vagyis úgy, ha naponta legalább néhány perc csendet, zavartalan körülményeket biztosítanánk a felnövekvőknek ahhoz, hogy azt és úgy csináljanak, ahogy nekik a legjobb...

Ma már élettani kutatásokkal alátámasztott tény, hogy a folyamatos zajterhelésnek például számos, a központi és a vegetatív idegrendszerre is károsan ható következményei lehetnek. A mindenütt jelen lévő „hangháttér”, a pulzáló zene, a közlekedéssel járó zajok hatására például szaporább lesz a szívverés és a légzés, megfeszülnek az izmok, verejtékezés is felléphet. Aki állandóan zajban él, annak romlik a szellemi teljesítőképessége (elsősorban a koncentrációs képessége, kreativitása) is.

Különösen a még fejletlen idegrendszerű kisebb gyerekeknek lenne szükségük (és joguk is) arra, hogy napi rendszerességgel „megtisztulhassanak” a rájuk zúduló hangi ingerektől, sőt a számukra már megterhelő, felfoghatatlan és feldolgozhatatlan információmennyiségtől is… Nagyon sok szülő, nagyszülő például a gyerekét, unokáját az óvodából, iskolából nem haza viszi, hanem „különórákra”, ilyen-olyan foglalkozásokra, játszótérre, vagy egyszerűen csak „shopingolni”. Márpedig a 3–7 éveseknek, a napi nyüzsgés után szükségük lenne az otthoni nyugalomra.
Ezért is hívják ma egyre többen, elsősorban a gyereklélektannal, személyiségfejlődéssel foglalkozó szakemberek a gyereket, gyerekeket nevelők (a szülők és a gyerekek mindennapjaiban részt vevő nagyszülők, sőt a pedagógusok) figyelmét arra, hogy a mai vágtázó, nyugtalan és nyughatatlan világban legalább olyan fontos a gyerekek csendjének, csendes foglalatosságának biztosítása, mint testi szükségleteinek kielégítése.
Ez afféle mentális „output”, vagyis a felgyülemlett feszültség „kiengedése”, amely segíthet megvédeni a még fejlődésben lévők idegrendszerét a különféle károsodásoktól, személyiségüket a „széteséstől”, szervezetüket pedig a különféle megbetegedésektől...

Napjainkra tudományos kutatások sora bizonyítja, hogy a túlingerelt, zajszennyezett környezet már a kamasz-, de legkésőbb a fiatalfelnőtt-korban egy sor betegség (ilyen pl. a magas vérnyomás), pszichés zavar (többek között a pánikbetegség, a depresszió) kialakulásához vezethet.
Mivel a legtöbb kisgyerek nem tudja még elmondani, hogy az egész napos nyüzsgés és zsongás mennyire elfárasztotta, csak a nyugtalansága, a túlérzékenysége, esetleg agresszivitása, vagy éppen visszahúzódó viselkedése utalhat erre.

Cél: a nyugalom szigete

A pszichológusok, pedagógusok szerint elérkezett az ideje, hogy „megbarátkoztassuk” a gyerekeinket, unokáinkat a csönddel is.
Azt javasolják, hogy „nagyszülői nevelési programunkban” is kapjon helyet a lelket, szellemet, idegrendszert megtisztító csönd biztosítása.
Mi például a férjemmel, igen gyakran barangolunk az unokáinkkal – mégpedig egyre többször az ő kifejezett kívánságukra – a budai erdőkben. Öröm figyelni, ahogy belefelejtkeznek a bogarászásba, ahogy egyre többször figyelnek fel egy-egy madárhangra. Dani a minap egy földbe vájt lyukba igyekvő fekete bogárra lett figyelmes, amelynek a feje már benne volt a mélyedésben. Közösen találgattuk, mi lehet? Arra tippeltem, hogy tücsök. Dani lelkesen megerősítette. „Igen! Ez tücsök!… és keresi a hegedűjét.”
Jó egy hete a Hármashatár-hegyre kirándultunk Márkkal. Amint az erdőben éppen valami nagyobb követ akart elmozdítani a helyéről, felfigyelt a madárhangokra. Éppen a rigók „beszélgettek” egymással. „Hallgasd csak, nagymama! Az egyik elmondja, és amikor befejezi, a másik felel neki!” – szólalt meg nagy sokára.

Különösen akkor fontos, hogy a nagyszülői együttlétnek legyenek bensőséges, csendes pillanatai, ha a szülői házban túlságosan „túlpörgetett” az élettempó, vagy az unokánk életét „túlszervezik” a szülei.
A csendhez semmiképpen se úgy szoktassuk a kicsit, hogy ráparancsolunk: ne kiabálj, fogd be végre a szád stb. Az se jó módszer, ha felszólítjuk, legyen szép csendben legalább egy kis ideig és foglalja el magát. A legjobb „módszer”, ha apránként alakítunk ki olyan rítusokat – ilyen lehet a nyugalmas együtt-tevékenykedés (pl. rajzolás, gyurmázás, ragasztás stb.), az esti mese utáni csöndes összebújás –, amelyek kapcsán a gyerek ráérez a szavak nélküli, bensőséges együttlét örömére.


Bolond-e a nagyi, vagy „csak”boldog?
Vannak-e az „unokázásnak” élettani hatásai? Mindenképpen, ha képes vagy „elmélyülni”.  tovább Tovább
Nagyi, játssz!
Milyen a jó játék? Hol vannak a határai? Neked is szöget ütöttek már a fejedben ezek a kérdések? Akkor neked szól a cikk.  tovább Tovább


megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

nagymama egészség zaj