Bejelentkezés
egy korosztály találkozóhelye
2017. June 25. Sunday, Vilmos   |  Legyen ez a kezdőlapom Legyen ez a kezdőlapom
Főoldal
Főoldal  |  
Segítség
Segítség  |  
Keresés
Keresés 
 
 

Fiatalabb pasinak udvarol Almási Éva

2010.11.18. | T. Puskás Ildikó
Almási Éva azok közé a színésznők közé tartozik, aki eldöntheti, milyen szerepet játszik el. Egy helyen azonban nem ő dönt.
megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

Eljátszotta Évát Az ember tragédiájában, Gertrudist a Bánk Bánban, Esztert a legendás vígszínházbeli Képzelt riportban, Grizabellát az ugyancsak máig sikerdarabnak számító Macskákban, ő volt a csodálatos Júlia Maugham darabjában, de a Macskajáték Orbánnéja is, és Mirigy Vörösmarty Csongor és Tündéjében. Közel ötvenéves pályafutása alatt megannyi filmben, tévéjátékban szerepelt. Először 1991-ben döntött a szabadúszás mellett, majd – ötéves szabadúszás után – egy évre leszerződött a Szolnoki Szigligeti Színházhoz. 1996-tól – ahogy fogalmaz – már „megengedi” magának, hogy maga döntse el, hány szerepet vállal el, milyen társulatokhoz szegődik el egy-egy szerepre.

Van azonban egy szerepe, amit az élet osztott ki rá. Akárcsak a színészi munkát, Almási Éva a nagymamaszerepet is komolyan veszi, ha úgy tetszik, naponta megdolgozik a sikerért, unokája, az ötéves Richárd „kegyeiért”.

– Én még pasinak ennyit nem udvaroltam! Olyanokat kérdezgetek tőle, hogy „megengeded?” „akarod?”, „lehet-e?”.

– Mivel egy házban, de nem közös háztartásban élünk, gyakran főzök kifejezetten neki, sőt az utóbbi időkben rákaptam a süteménysütésre is, hogy a kedvében járjak. Meggyőződésem ugyanis, hogy a férfiakat a hasukon keresztül lehet megfogni. Márpedig ő – ötévesen is – már igazi férfi. Örül a lelkem, amikor dörömböl az ajtón, kiabálja, hogy „nagyiii!”, és nálunk akar „nyamizni” (valami finomat enni), vagy játszani. Mivel nagyon határozott egyéniség, nem kis erőfeszítésembe kerül, hogy naponta meghódítsam, bár soha nem voltam ölelgetős fajta, néha „bepróbálkozom” nála ezzel is… Többnyire ki kell várnom azonban, hogy ő kezdeményezzen. Ilyenkor viszont azonnal „reagálnom” kell, mert ha nem veszem észre, vagy kicsit késik a „visszajelzés”, akkor önérzetesen visszahúzódik.
Miközben ötévesen is férfias, harcos karakter, azonközben nagyon érzékeny is. Pillanatok alatt észreveszi az őszintétlenséget, vagyis nem szabad túldicsérni, viszont el kell ismerni, ha ügyes, ha valamit jól csinál. Soha nem voltam különösebben hiú a külsőmre, elfogadom olyannak magam, amilyen éppen vagyok, de a minap a civil fényképeim közül mindazokat kidobtam, amelyek – szerintem – nem sikerültek túl jól. Nem szerettem volna ugyanis, ha – amikor majd egyszer átnézi a családi fotóinkat – kiábrándultan állapítja meg, hogy „Te, Úristen! Ilyen volt a nagyi?!”.

– Vannak közös szertartásaik, játékaik?

– Kisebb korában meséltem neki, volt úgy, hogy egy vacak prospektussal is jól elszórakoztattam. Most, ötévesen, már a Csillagok háborúja foglalkoztatja. Ahhoz, hogy tudjam, miről is beszél, kénytelen voltam az egész filmet DVD-n végignézni. Mostanában főleg katonásdit játszunk. Nekem harminc katonám van, neki meg öt, aztán mégis ő győz. Vagyis inkább hagyom, hogy legyőzzön. Meggyőződésem ugyanis, hogy egy gyerek önbizalmát otthon, a szülei, nagyszülei alapozzák meg. Arra törekszem, hogy minél magabiztosabb legyen, mire „kimegy” a világba… Egyébként – szerencsére – nem él vissza a „győztes” szereppel. Kényszeres „teljesítő”, az óvodában ő a „Bezzegrichárd”, aki minden tekintetben megfelel az ottani elvárásoknak, az is igaz viszont, hogy otthon kiengedi a „gőzt”… De hát ez természetes is…

– Szeretné megérni, látni, hogy felnő, és hogy mi lesz belőle?

– Nemigen szoktam olyasmin gondolkodni, amiben nincs döntési lehetőségem… Azt is mondhatnám, hogy fatalista vagyok… Érdekes, hogy éppen most mutatott Edit egy fotót, amely Richárdról és az apjáról készült, amint egy bobpályán siklanak le. Ahogy néztem a képet, hirtelen „megláttam”, milyen lesz húszéves korában. Persze hogy jó lenne látni annyi idősen is, de ez nem rajtam múlik, ezért azzal, hogy mi lesz 15 év múlva, nem is foglalkozom…

– S azzal, hogy kire hasonlít a természete, a külseje?

– Nem keresem sem azt, hogy miben hasonlít rám vagy a nagyapjára, sem azt, hogy miben a szüleire. Én „A Richárdként” nézek rá. A hasonlóságnál sokkal érdekesebb és izgalmasabb azt figyelni, hogyan okosodik, hogyan tájékozódik és igyekszik elhelyezni magát a világban, hogyan méri fel az erőviszonyokat a családban, a szűkebb, illetve egyre táguló környezetében, hogyan alakul a személyisége.

– Vajon az milyen befolyással van, illetve lehet majd rá, hogy a nagyszülei és az édesanyja is ismert, sokak által kedvelt művész, akiket gyakran látni például a televízióban, akiket az utcán ismeretlen emberek is megszólítanak?

– Az anyját már többször látta színpadon, engem még soha… Sokáig ezt nem is tartottam fontosnak, ám mostanában többször gondoltam rá, hogy talán mégis jó lenne, ha egyszer színpadon is láthatna, ha másra is emlékezne belőlem…
Engem is meglepett, hogy – az anyámon és a húgomon kívül, akik nagyon büszkék voltak rám, és akik rengeteg erőt adtak a munkámhoz – újra bizonyítani akarok valakinek, mégpedig az unokámnak.

– Hogyan éli meg a korosodást? Manapság az idősödők nem szívesen vállalják a korukat, ráadásul egy olyan pályán, amelynél fontos a testi, lelki kondíció megőrzése, sokan – látványosan is – hadakoznak az életkorukkal.

– Semmilyen dologban nem vagyok görcsös. Hagyom a dolgokat, a helyzeteket, a sorsot, hogy hozzák, amit hoznak. A jót is, a rosszat is el kell fogadni, így azt is, hogy az ember változik. Ha ma meglátom a húsz-, harmincéves kori fényképeimet, úgy nézek rájuk, mintha nem is én lennék, mert nem ismerek rá a mostani önmagamra. Tudomásul veszem az évek múlását, és azt is, hogy ez külső, sőt belső változásokkal is jár. Megalázónak tartanám, ha harcolnék ellene. Egyébként pedig azt gondolom: rengeteg múlik azon is, hogy az embert elfogadja-e a környezete olyannak, amilyen.
Az életünknek két olyan szakasza van, amikor nagyon fontos, hogy a szeretteink feltételek nélkül elfogadjanak bennünket. Az egyik a gyerek-, a másik az időskor. Ha ezekben a kritikus életszakaszokban negatív tükröt mutatnak nekünk, az eltorzítja a személyiségünket. Szerencsére velem szemben ma sincsenek olyan elvárások a családomban, amelyeknek akaratom ellenére meg kellene felelnem. A férjem még soha nem állt elő azzal, hogy fogyjak le, vagy fiatalítsam „vissza” magam. Elfogad ilyennek, amilyen vagyok, amilyennek én is elfogadom magam. Számomra a korosodás tanulási folyamat, új kihívásokat jelent.
Például szép lassan meg kell barátkozni az elmúlás gondolatával. Ez – szerencsés esetben – természetes folyamat. Szeretnék jól felkészülni a befejezésre…
Mostanában döbbentem rá arra is, hogy az ember időskorában bonyolultabbnak látja a szeretetet is. Nem akarom érzelmileg nagyon magamhoz láncolni sem az unokámat, sem a lányomat, mert tudom, mekkora fájdalom elveszíteni azt, akit szerettünk.
Amikor ezt elmondtam Editnek, ő viccesen azt mondta: „Ezt előbb kellett volna meggondolnod.”

– Egy közel 50 éves, sikeres pálya tanulságait, mesterségbeli fogásait soha nem akarta átadni a lányának?

– Miután mindenhová vittük magunkkal, megtanulta a „közlekedést” abban a meglehetősen zárt közegben, amelyben a nap 12–16 órájában éltünk. Azt hiszem, többet is látott és tanult az élet iskolájában, mint kellett volna. Önálló ember lett, egy „másik” színésznő, és a világ is más, amelyben él, dolgozik. Isten őrizzen, hogy bármiféle tanácsot adjak neki akár a döntéseihez, akár a szerepei megformálásához. Hagyom, hogy a saját karaktere szerint viszonyuljon a dolgokhoz. Csak egyet tehetek. A háta mögé állok, hogy ha összeesik, rám zuhanhasson, ne a földre, ha pedig boldog, akkor tudjak osztozni a boldogságában.

– Beleszól az unokája nevelésébe?

– Edit fantasztikus anya. Ha volna is valami apró észrevételem, igyekszem visszafogni magam, mert komolyan gondolom, hogy a nevelés a szülők dolga, a nagyszülőké a kényeztetés.

– Az emberek többsége – az életkora előrehaladtával – inkább a biztonságot, az állandót keresi, és nem szereti, nem keresi már a váratlan helyzeteket, ön viszont már tizennégy éve szabadúszó.

– Úgy döntöttem, hogy mielőtt rámegy az idegrendszerem, az egészségem, igenis megadom magamnak a döntés jogát. Csak azt a szerepet vállalom el, ami érdekel, és olyan „szakmai közegben”, ahol szívesen játszom. Színészi életem során nagyon sokat alkalmazkodtam, mostanában pedig a bizonytalanságoknál sokkal rosszabbul tűröm a kényszereket, a kellt, a muszájt. Nekem fontos, hogy reggel ne úgy ébredjek: „Úristen, még egy nap, amit végig kell csinálni!”, hanem úgy, hogy örülök minden új napnak, minden új lehetőségnek.

Névjegy

A Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett 1965-ben, de már 1960-tól játszott a Petőfi Színházban. Diplomaszerzése után a József Attila Színházhoz szerződött, majd 1968-tól a Madách Színházban szerepelt. 1987–1991 között a Vígszínház művésze, majd négy évig szabadfoglalkozású lett. 1995–1996 között a Szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött, azóta ismét szabadfoglalkozású.
Fontosabb díjai: Jászai Mari-díj (1973), érdemes művész (1978), kiváló művész (1986), Kossuth-díj (1997), örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (1997).
Férje Balázsovits Lajos színész, színigazgató, lánya Balázsovits Edit színésznő.

Jelenlegi szerepei:
Budapesti Kamaraszínház – Verebes István: Remix – Zoé Marshall
 (Az MTV a színházi előadást felvette, és tévéjáték formájában, még ez évben leadja.)
Radnóti Színház – Osztrovszkij: Farkasok és bárányok – Meropa Murzaveckaja, földbirtokosnő, hajadon.


A Kossuth-díjas színész bújtatott...
Az örök „kisember”, Harkányi Endre most nagypapa szerepben csillogtatja meg tehetségét.  tovább Tovább
Gálvölgyi János ismeretlen arca
Úgy tűnik, Gálvölgyi János nem csak mint színész és humorista brillírozik. Mint nagyapa is első rangú.  tovább Tovább


megosztom:
Add a Startlaphoz twitter myspace

nagszülő Almási Éva színész unoka interjú színház