Geszti Péter múltjáról vall
hirdetés
Geszti Péter idén a Sziget mínusz egyedik napján újra közönség elé lép. A mentorszerep után színpadi jelenlétre vágyott, ami találkozott a szigetesek elképzelésével: válogat a Jazz + Az és a Rapülők, valamint az új, Gringo Sztár nevű együttesének dalaiból. Péter figyelmeztetett, hogy a Gesztivál augusztus 8-án pontosan fél kilenckor elkezdődik, mert tizenegykor be kell fejezniük a zenélést.
− Minden, amibe belefogtál, sikeres lett. Nagyon jól emlékszem, milyen remek riporter voltál, de már előtte gyerekszínészként, később szövegíróként is letetted a névjegyed, aztán színpadra álltál előadóként, sőt életre hívtad az ARC-ot és a Nemzeti Vágtát. Hogyan csináltad?
− Nem voltam mindenben sikeres. Nem sikerült megtalálnom a helyem a kereskedelmi televíziózásban, pedig a 90-es évek közepén nagyon akartam, hogy én lehessek ennek az országnak az első számú show-műsorvezetője. Olyan sikeres akartam lenni, mint Friderikusz Sándor, de más stílusban. Azt gondoltam, hogy én vagyok a következő generáció, akinek ez jól fog menni.
− Nem engedtek érvényesülni?
− Nem erről van szó. Kiderült, hogy ez nem nekem való. A kereskedelmi televíziózás nagyon zárt és nagyon szigorú pénzgyárként működik, ahol a profitmaximalizálás szempontjai előbbre valók az önmegvalósítás szempontjainál, ami nekem műsorvezető-riporterként ugyanúgy fontos volt, mint mindenkinek, aki azért választ egy szakmát, mert úgy gondolja, hogy abban ki tud teljesedni szakmailag és emberként is. Egy idő után rájöttem, hogy ez nem fog menni, mert túl sok szabályt kéne betartanom. Sokáig úgy gondoltam, hogy az az ember a legfontosabb egy műsorban, aki vezeti, de kiderült, hogy az a fontos, hogy egy jó televíziós formátum készüljön, és ahhoz kell megkeresni a megfelelő embereket. Én azt gondoltam, hogy én magam vagyok a formátum, de kiderült, hogy ez egy régmúlt, lejárt elképzelés. Amikor ezzel szembesültem, akkor ezt el tudtam engedni. Rájöttem, hogy mindaz, amit itt kerestem, azt megtalálom máshol, ahol nincsenek ilyen szigorú szabályok. Érdekes, hogy amikor reklámokat készítettem, akkor ezeket – például a célcsoportokra vagy a megszólításokra vonatkozó a szabályokat – be tudtam tartani. Megtaláltam az önmegvalósítás terét dalszövegek írásában, az ARC-ban, a Nemzeti Vágtában, még a Dzsungel könyvében vagy a Médiaunióban is, és rájöttem, hogy jobb szabadnak maradni.
− Egyformán fontos-e ezek közül minden, vagy van közülük kiemelkedő is?
− Mindenben ugyanaz volt és ugyanaz ma is a fontos. Amikor csináltam valamit, akkor részben a becsvágy hajtott, hogy bebizonyítsam magamnak és a környezetemnek, képes vagyok újszerű dolgokat modern módon, európai standardok szerint megvalósítani. Negyvenéves korom után már a megismerés vágya űzött, hogy az általam összerakott dolgok komoly szakmai és közösségi értékeket is képviseljenek. Mindegyikben közös, hogy örömet, szép pillanatokat, humort, nevetést vagy egy jobb életérzést közvetítenek pár percig, amíg a dalt hallgatják, pár óráig, amíg egy musicalt megnéznek, vagy épp pár napig, amíg a Nemzeti Vágta tart. Rájöttem, hogy slágereket csinálok, de ezek nemcsak dalformában léteznek, hanem az lehet egy eszme, egy rendezvény, egy termék, vagy bármi, amivel az emberek szívesen foglalkoznak, ami egy picit könnyebbé teheti az életüket.
– De most őszintén mondd meg, hogyan juthat valakinek az eszébe, hogy a Felvonulás téren fotókiállítást szervezzen, vagy a Hősök terére, a kőre rengeteg homokot hordva lóversenyt szervezzen, amikor azt ki lehetne vinni az ügetőre is.
– A fotókiállítással kapcsolatban pontosítsunk, mert az ARC plakátkiállítás, melyet Fatér Barna és Bakos Gábor barátommal és munkatársaimmal rengeteg beszélgetés során alakítottunk ki. A reklámszakmának egy jobb minőségét akartuk bemutatni, és azért ott, mert az óriásplakát műfaja nagy teret igényel. Egy kis területen beszorulna, nagy, szabad tér kell neki, ami többletjelentést is hordoz. Szabad tere a gondolatoknak, a találkozásoknak, a társas kommunikációnak van. Ezek a plakátok párbeszédeket gerjesztettek, és nem arról szóltak, hogy menj be egy boltba, és vásárolj valamit. Ez jó volt a reklámszakmának és a civil közösségeknek is.
– És a Vágta?
– Az a magyar hagyományokat fogja össze, és emeli egy új keretbe, miközben médiaérdeklődést kelt. Nagyon fontos volt, hogy a magyar államiságot jelképező Hősök terére kerüljön, ahol a magyar uralkodók, királyok és vezérek szobrai állnak, amivel rögtön egy szimbolikus térbe emeltük az ötszáz éves huszárhagyományt és a honfoglalás óta létező lovas hagyományt. Ezeket a nagyon fontos kulturális elemeket egy versenybe helyezi és egy újfajta fesztiválstílust hoz létre. Izgatott az esemény marketingrésze, de az is, hogy a magyar hagyományokat ne engedjük át mindig a politikának. És persze fontos a turisztikai-gazdasági része is. A Nemzeti Vágta előfutamait idén vidéken már tizenöt helyen rendezték meg, és a múlt hét végén Sepsiszentgyörgyön is megrendezték az első Székely Vágtát. Tehát a gondolatisága és a jelentősége folyamatosan nő.
– Az együtteseiddel mindig nagyobb és nagyobb helyekre mentél. A klubokból, a sportcsarnokokból BS lett, és most a Szigetre mész, ahol már nem tizenkétezer, hanem akár ötvenezer ember is megnézhet. Fontos a számodra, hogy egyre nagyobb nézősereg előtt lépj fel?
– Engem nem a nézőszám érdekel, és különben is a legnagyobb nézőszám a Kapcsolat koncerten volt, ahol az LGT előtt játszottunk a Jazz+Azzal kétszázezer embernek. Ezeket nem én találtam ki, hanem jöttek a felkérések. Az erővonalakat engedem az életemben mozogni, ezeket elfogadom, és elkezdek rajtuk dolgozni. Nem találok ki hosszú, ötéves terveket, amelyek mentén haladok. Próbálom megérezni, hogy mit akar tőlem most az élet. Ebben az évben szükségét éreztem, hogy újra színpadra álljak, és ez épp összetalálkozott a szigetesek elképzelésével.
 |
– Amikor a Rapülőket kitaláltad, rövidnadrágban futkároztál a színpadon…
– Most hosszú nadrágban fogok. A zenei kamaszkorom a Rapülők, a gyerekkorom az Első Emelet volt, ahova nyolc évig szövegeket írtam. Aztán fel akartam kapaszkodni a színpadra, hogy előadhassam a saját dalaimat. Ez ugyanolyan törekvés volt, mint a show-műsorok vezetése. Az elmúlt, ez a zenei ambíció életem végéig ki fog tartani. Olyan tudatállapotot képes létrehozni, amit semmi más nem ad meg. Van, akinek attól megy fel az adrenalinszintje, hogy tízezer méter magasból kiugrik, vagy hegyet mászik, vagy gyors motoron száguld, van, akit a lovak vonzanak, van, akit az asszonyok. Nekem a zene hozza el a boldog pillanatot. Ez akkor is így van, ha ezzel tíz évig közvetlenül nem éltem, „csak” írtam másoknak dalokat, vagy zenei tehetségkutatókban szerepeltem mentorként. Önmagában azért, hogy visszaidézzem a Rapülők vagy a Jazz+Az örömét, nem vállaltam volna a koncertezést. A múlt mellett fontos volt az is, hogy megalakult az új zenekarom, a Gringo Sztár.
– Mi lesz a Sziget mínusz egyedik napján?
– Három zenekarom fogja a legjobb dalait eljátszani. Komoly, nagy kifutók épültek, amelyek látványossá teszik a produkciót – ötven táncossal, harminc zenésszel. Annyi hangszer lesz a színpadon, mint az utánunk következő ötven zenekarnak összesen. Legyen egy kis show, de bízzunk a saját dalainkban. Azt szoktam mondani, hogy akkor kell a nagy látvány, ha nem bízol a dalaid erejében.
– A legjobbakkal készülsz a koncertre, de az újak közül hogyan választottad ki őket?
– Erdélyi Péterrel, aki már a Jazz+Azban is a billentyűs volt, január eleje óta írtunk húsz új dalt. Ennyi idő alatt letisztult, melyek a legütősebbek. Van köztük latin, rap, reggae, pop, dzsesszes beütés, balkáni diszkó sramli. Összefoglalóan azt ragasztottam rá, hogy „kozmopuritán”. Az én közérzetemről szólnak a dalok, amelyek azt gondolom, hogy most nagyon érvényesek. Péterrel és Fekete Kovács Kornéllal válogattuk össze a fiatalokból álló zenészeket. Sapszon Orsolya és Gereben Zita a két énekesnő. Már az első koncerten, ahova kétezren eljöttek, nagyon felforrósodott a hangulat, pedig az ő fülüknek akkor ez még vadidegen zene volt. Ugyanakkor türelmes is vagyok, mert tudom, hogy idő kell, amíg beépítenek magukba egy új zenekart az emberek, és már nem a régit keresik vagy várják tőlünk.
– Mindegyik zenekarodnak volt egy gyors felfutása, egy sikeres korszaka, aztán hirtelen abbahagytad. Ennek mi lesz a sorsa?
– Azt hiszem nem becsültem meg annak idején eléggé a sikereket, mert másmilyennek ígérte őket az élet. Most is rengeteg tervem van, de ebbe a zenébe bele tudtam menekülni, jól érzem magam, és nem tervezem, hogy jól felépítem, majd befejezem. Most hosszú távon szeretnék zenélni. De lehet, hogyha két hét múlva beszélünk, akkor nem éppen ezt mondom. Tudod, a mai problémákat ma oldjuk meg, a holnapi miatt majd holnap aggódunk.
– Az idősebbek még nem felejtették el „Rímhányó” Romhányi-t, a költőt, a szövegírót, rajzfilmek zseniális íróját és fordítóját, de lassan te is abba a korba érsz, hogy a fiataloknak te leszel a példakép, akire felnéznek, akire hallgatnak, akit mintának tartanak, akinek a kritikáját elfogadják. Hogyan éled ezt meg?
– Meglepődöm néha, ha ezzel találkozom, de nem gondolom, hogy viszonyítási pont lennék. Nekem Presser vagy Dés élete volt ilyen fiatalkoromban. Érzem a felelősségét, de már 1987-től, amikor az Első Emelet koncertjén megtapasztaltam, hogy sok ezer tizenéves üvölti a dalszövegeimet, miközben lehet, hogy a Himnuszt vagy egy József Attila-verset nem tudna rendesen elmondani. Amikor megírok egy dalszöveget, akkor mindig ott van bennem, hogy nemcsak azért kell jól megírni, mert ez rólam állít ki bizonyítványt, hogy tehetséges vagyok-e vagy sem, hanem mert milliók elé tárom. Az én minőségem árulkodik rólam, de amellett még árt vagy segít is, és bizonyosságot ad, hogy a meanstream kommercionális világában is vannak minőségi produktumok. Nagyon fontos, hogy a tömegkultúrában jó minőségű termékek jöjjenek létre, mert az emberek nagy része ezekkel találkozik. A slágereimet, legyen az dal vagy Nemzeti Vágta, a tömegeknek szánom, a populáris kultúra részeként. Többször volt olyan, hogy a dalszövegeimen azért változtattam, mert nem voltam biztos benne, hogy öt év múlva örülnék, ha visszahallgatnám. Van néhány dalom, amire ma már azt mondom, hogy erre nem vagyok büszke, de ebből kevesebb van, és sokkal több olyan, amire büszke lehetek, és tudom, hogy megérintette az embereket, miközben sem a magyar nyelvhelyességben, sem a gondolatritmusban, sem a tartalmában, sem a stílusában nincsen kivetnivaló.
Heilig Gábornak mindig minden bejön
Utolsó pillanatban derült ki, ki lesz...
