A magyar, aki együtt kondizott Brad Pittel!
hirdetés
Azt pedig, hogy „Ma Oroszországban egy igazi profondo-basszus van, milyen kár, hogy az is Budapesten él”, Grigorij Korcsmar orosz zeneszerző, kritikus. Domahidy László 2000-ben és 2002-ben is elnyerte az „Európa hangja” címet, amit kétévente ítél meg a három nagy német és osztrák tévétársaság, a ZDF, a 3SAT és az ORF, olyan művésznek, aki kiemelkedőt nyújtott.
– Mikor kezdődött a kapcsolatod a zenével?
– Valamikor 2-3 éves koromban. Édesapám híres basszista volt, ezért már egészen kicsi koromban színházba és operába járhattam. Általában azt szokták mondani a művészszülők, hogy persze vigyük be a gyereket a színházba, de ne a kulisszák mögé, mert az rettenetes. Ott eresztik ki a gőzt a színészek, énekesek, a műszakiak, és azt ne lássa és hallja a gyerek. Ezzel szemben én ezt ismertem meg, és nagyon tetszett.
– Milyen hangszeren tanultál?
– Először furulyázni tanultam, majd következett a zongora, ami olyan jól ment, hogy az ifjúsági koncertekre a Filharmónia engem vitt. Mozart-, Beethoven-szonátákat, kis prelúdiumokat játszottam. Tizenöt éven keresztül tanultam, és ezzel jutottam be a Zeneakadémiára is, mert mire a felvételire került a sor, én már az Egy kiállítás képeitől kezdve Bach Wohltemperiertes Klavier nagy darabjait is tudtam. Kadosa Pál és Solymos Péter voltak a tanáraim. A fizikai adottságaim arra predesztináltak, hogy Liszt-művekre specializálódjam, míg egyszer Kadosa mester két év után azzal állt elő, hogy nézze, Laci, maga majd kirepül tőlünk, de most került ki Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András, Szabó Csilla, Lux Erika, és jó az magának, hogy évente két estet fog csak kapni a Filharmóniától? Azt javasolta, hogy álljak át tubára, mert abból nagyon kevesen vannak, de végül az ének mellett döntöttünk. Egy év alatt Sík Olgi néni felkészített, és a következő évben tanszakot váltottam. Végül a magánénekesi diploma mellett megszereztem a karvezetői és a gimnáziumi énektanári diplomát is.
– Az édesapád mennyire határozta meg a pályád?
– Ő is mélybasszus karakterhang volt. Amikor elkezdtem az énekesi szakot, nekem már a teljes operai basszusrepertoár a fejemben volt, de nemcsak az, hanem azoknak a daraboknak, amelyeket ő énekelt, az összes hangszerszólama is. A Sevillai borbélyt, a Pomádé királyt például biztosan láttam legalább kétszázötvenszer. A basszusszerepeket kívülről tudtam, semmit nem kellett megtanulnom. Muszorgszkij Borisz Godunovjának mind a négy basszusszerepét énekelte Szegeden, de a Hovanscsina, a Rigoletto, az Aida, a Falstaff is természetesen a fejemben volt. Amikor az Opera előtt sétáltam, megnéztem, hogy aznap mit játszanak, aztán bementem, ismertem a járást, leültem az igazgatói páholyban, vagy a tűzoltószéken, és megnéztem egy felvonást, ami érdekelt, a szünetben elbeszélgettem a szereplőkkel, aztán hazamentem. Ezzel együtt édesapám nem akarta, hogy énekes legyek. Diplomatának vagy orvosnak szánt. Nagyon jó kapcsolatai voltak Keleten, mert az egész Távol-Keletet végigkoncertezte, és szerette volna, ha Pekingben megtanulok nyelveket, beiratkozom a diplomataiskolába, vagy elmegyek az orvosi egyetemre. De énekes semmiképp ne legyek, mert ennél borzasztóbbat nem lehet elképzelni, hiszen a stressztől az énekesnek tönkremegy a szíve, a keringése, az idegrendszere, nem beszélve a súrlódásokról a kollégákkal. Akkor barátkozott meg a gondolattal, hogy nem hallgattam rá, amikor egyre többször látta, hogy külföldi fellépéseim vannak, és német vagy svájci társulatokkal nagy sorozatokat játszom jobbnál jobb szerepekben.
– Hogyan indult a pályád?
– Ma már a színművészetin az egyik legnagyobb énekesi szaktekintély Kővári Judit, aki a Zeneakadémián évfolyamtársam volt. Pergolesi Urhatnám szolgálóját adtuk elő vizsgadarabként, amely egy koloratúrszopránra, basszusra és egy néma szereplőre íródott. Csatlakozott a Zeneakadémia zenekara, a Képzőművészeti Főiskoláról díszlettervező lányok, az iparművészetisek megcsinálták a díszleteket és a jelmezeket, és az Ódry Színpadon bemutattuk, majd két évadon keresztül játszottuk nagy sikerrel. A pályám mégis nehezen indult, mert igaz ugyan, hogy Olgi néni nagyon jól felkészített a felvételire, de a Zeneakadémián a tanárom énektechnikailag már rosszul képzett. Értett a tenorokhoz, a szopránokhoz, de a basszistákhoz nem. Nem úgy szólt a hangom, ahogy én a nagyoktól gyerekkorom óta hallottam. Mindig azt mondtuk, hogy várni kell, majd beérik a hangom. Egyre rosszabb technikát sulykoltunk be, és inkább az ordítást vittem tökélyre, mint hogy énekeltem volna. Végül apám egyik kollégája, Szabó Miklós tenorista, aki otthon tanított, az öt év hibáját tíz év alatt kijavította. Míg a többi énekes kollégám már versenyekre járt, és nagy szerepeket énekelt, én még mindig azon kínlódtam, hogy úgy énekeljek, mint egy normális énekes. Így egy jó pár dolog elment mellettem. Akkoriban a Zeneakadémia kamaraegyüttesének (Budapest Kamaraegyüttes) voltam a tagja, és mellette a Honvéd Együttesnél is kaptam önálló műsorokra lehetőséget. A kamaraegyüttessel Kölnben felvettünk egy lemezt, ahol valaki meghallott, és megkérdezte, nem akarok-e a kölni operához szerződni. Ez akkor disszidálás lett volna, de azt mondtam, hogy szerepekre, koncertekre nagyon szívesen kimegyek az Interkoncerten keresztül. Megadtam az elérhetőségeket, és vártam. Hosszú ideig nem történt semmi, és egyre jobban elbizonytalanodtam, hogy talán nem is volt olyan jó, amit tőlem hallottak. Egyszer csak felhívtak Kölnből, hogy nem értik a viselkedésemet, mert mindig azzal utasítom el a felkéréseket, hogy nem érek rá. Kiderült, hogy az Interkoncert mindig mást küldött ki helyettem a megkérdezésem nélkül. A művészek pedig megkapták a rossz kritikákat, mert nem tudták azt, amit én. A negyedik alkalommal hívtak fel. Akkor kezdtem kijárni hol hivatalosan, hol turistaútlevéllel, míg 89-ben ez a dolog megoldódott.
– Mi volt az első igazán nagy durranás?
– Mindig ódzkodtam a próbaéneklésektől, és az volt az elvem, hogy ha valahol fellépek, akkor nagyon jónak kell lenni, és annak híre megy. Az utóbbi időben már csak a tipikusan mély basszusszerepeket fogadom el, mert azt úgy tudom, ahogyan más nem, és tudom, hogy erre csak engem fognak hívni. Szicíliában szerepeltem a Rigolettóval Sparafuci szerepében, amely nagyon jó figura, nagyon jól lehet játszani. Összesen egy igazán mély hang van benne, de azt úgy várja és ünnepli a közönség, mint amikor a Kesztyű-ária végén a tenorista sikít egy baromi nagyot. Utána odajött egy intendáns, hogy az Unicefnek lesz egy gálakoncertje, amelyen a legnagyobb világsztárok lépnek fel valamilyen különleges produkcióval. Ott lesz Alain Delon, Bred Pitt, Nastasja Kinski, a Kirov-balett, Donald Sutherland, és Roger Moore vezeti a műsort. Szeretne egy nagy basszusattrakciót: tudom-e a Missisipit – vagy hivatalos nevén az Old man Rivert –, és tudom-e olyan mélyen énekelni, mint Paul Robeson az 50-es évek híres fekete énekese. Mondtam, hogy tudja mit, én azt még mélyebben is tudom. Ezt aztán felkapta a kinti sajtó. Megkérdezte, hogy nem lehetne-e még valamit. Akkoriban Berlinben játszottam musical darabokban, többek között a Macskákban, és abból is szívesen megcsinálnék valamit. Erre felcsillant a szeme, hogy a fellépők között Barbra Streisand is abból szeretne énekelni. Elmentünk Genfbe, és ott mindenki megnézte, hogy mit csinál a másik. Sutherland például Shakespeare-t mondott, mert az a hobbija. Streisand a Memoryvel készült, és társat keresett. Először ment Delonhoz, de ő francia sanzont akart énekelni. Pitt mondta, hogy ő egyáltalán nem tud énekelni; Sutherland azzal védekezett, hogy ő legfeljebb a kádban szokott dalolni, de akkor is beszól a családja, hogy hagyja abba, mert ez borzalmas. Így kerültem én sorra: azt mondtam, ha ő elfogad, akkor gyerünk. Megbeszéltük, hogy felváltva éneklünk egy-egy versszakot, és ennek borzasztó nagy sikere lett, amit aztán többször megismételtünk.
Őszintén szólva erről már nem is szívesen beszélek, mert úgy gondolom, hogy szakmailag sokkal nagyobb jelentőségű volt az életemben, hogy Ghena Dimitrovával vagy Yevgeny Nesterenkóval léphettem fel, csak ezekről nem nagyon kérdeznek, pedig ők igazi világnagyságok. Sajnos a bulvárt jobban érdekli, hogy Dundika elejtette a zsebkendőjét a sarkon, vagy a karakterszínész már majd belehal az alkoholizmusba. Nesterenkót még a pályája kezdetén, édesapám mellett a Hovanscsinában láttam gyerekként. Gyerekkorom óta mániám az autogramgyűjtés. A fényképes aláírás-gyűjteményemben benne van például Lollobrigida, Mario del Monaco, Sophia Loren, Fellini, Gregory Pack, Frank Sinatra, és természetes volt, hogy hozzá is bementem az öltözőbe. Aztán ő világnagyság lett, és nemcsak énekesként járt nálunk, de énekes mesterkurzusokat is tartott a Zeneakadémián. Rengetegen mentek hozzá, és rövid idő alatt sokakat helyes irányba terelt. Tíz perc múlva rendszeresen rákérdezett, hogy magának még nem mondták, hogy így vagy úgy kéne? Ez nagyon negatív volt az itthoni tanárokra nézve, és amikor negyedik vagy ötödik alkalommal jött, már gyakorlatilag elfogytak a növendékek, mert a tanárok rossz szemmel nézték, ha a tanítványaik elmentek hozzá. Én abban az időben bejártam a kurzusaira, de csak megfigyelőként. Amikor kiderült, hogy Athénban vele fogok játszani Verdi Macbethjében, fogtam az autógrammos fotóját, és bementem az öltözőjébe.
Mondtam, hogy már biztosan nem emlékszik rám, hiszen ezt gyerekként kaptam tőle, mire megjegyezte, hogy nagyon is emlékszik rám, mert az Akadémián a kurzusai alatt ott ültem jobb szélről a második széken. Budapesten, a szuper koncerten, ahol fellépett Carreras és Domingo, én Diana Ross partnere lehettem, amit aztán világszerte közvetítettek. A Madonna-féle Evita filmben Rick szerepét énekeltem fel a londoni stúdióban, ami után Alan Parker megkérdezte, hogy nem játszanám-e el a filmben is azt a szerepet, és mivel sikerült az időegyeztetés, természetesen boldogan vállaltam.
A legutóbbi nagy találkozás ismét Brad Pittel volt. Közismert rólam, hogy az allergiám miatt jó pár éve body buildingezek. A genfi szereplés óta laza kapcsolatot tartunk a menedzsmentjén keresztül, és most, amikor itt éltek pár hónapot a családjával, abba az edzőterembe hívtam titokban rendszeresen edzeni, ahova én is évek óta járok, ahonnan az újságírókat távol lehetett tartani.
 |
– Mivel foglalkozol napjainkban?
– Most van a Liszt-év, amit a világon mindenhol megünnepelnek, sokkal jobban, mint itthon. Ez számomra már tavaly Raidingban, azaz Doborjánban, ahol ő született, elkezdődött. Ennek kapcsán lépek fel ebben az évben Csehországban, Lengyelországban, Németországban, Szlovákiában, Franciaországban, Argentínában, Venezuelában, Brazíliában, Ausztriában, Egyiptomban, Spanyolországban. A fellépések nagy része a St. Efrém férfikarral lesz, akikkel olyan műveket szedettünk elő Weimarból, a Liszt-archívumból, amit még soha nem énekeltek. Ezeket most kiadjuk egy nyolcdarabos CD-sorozatban. Érdekesség, hogy a Les Preludes-nek, ami előjátékot jelent, megtalálták a folytatását, mely egy négytételes, férfihangokra íródott mű. A francia Joseph Autran verseire készült: A négy földi elem, vagyis az Ég, a Föld, a Tűz és a Víz. Az előjáték híres lett, de a többi rész majd kétszáz évig elfelejtődött. A kétezres évek elején már bemutattuk, de nem sikerült átvinni a köztudatba, mi most erre készülünk. Annak idején Solti Györgynek ajánlottuk fel, aki az életét akarta rátenni, mint a Londoni Covent Garden igazgatója, mint a Londoni Filharmonikusok főzeneigazgatója, a Chicagói Szimfonikusok igazgatója vitte volna mindenhova a világba. Ez volt júniusban, és szeptemberben meghalt. Ezenkívül ott van a Szekszárdi mise, melyet direkt a szekszárdi újvárosi templomnak írt, és a 80-as években adtak elő a honvéd férfikarral. Ezek nagyon nehéz művek; nem szívesen nyúlnak hozzájuk, mert jó vokális és karmesteri felkészültséget igényelnek, és könnyebb az ismert darabokat elővenni. A Négy elemet márciusban, Csehországban fogjuk bemutatni. Míg a világon mindenhol Lisztet ünneplik, aki korának legnagyobb és legelismertebb világsztárja volt, és magyarnak vallotta magát, nálunk még csak ott tartunk, hogy a repülőteret át kéne a nevére keresztelni, és a Gysev egyik mozdonyára rá van téve Liszt Ferenc. Bécsben az újévi koncerten, melyet az egész világ közvetített, játszottak Liszt-művet, közben bemutatták a szülőházát, és engem Japánból felhívtak zenész ismerőseim: nem is tudták, hogy Liszt osztrák volt. Nálunk ebben az évben a csapból is Lisztnek kéne folynia.
– Nagyon sok műfajban dolgozol. Miért?
– Én azt láttam külföldön, és vallom magam is, hogy egy musicalben, egy oratóriumban, egy operettben, egy rockoperában, egy olasz tévé karácsonyi vagy újévi műsorában, vagy az egyházzenei műfajban semmivel sem alantasabb dolog szerepelni, mint a Rigolettóban, ha az előadás színvonalas. Megélhetnék egy műfajból is, de ez sokkal érdekesebb.
Az anticeleb, aki megtölti a...
A muzsikus, aki szívesen lett volna...
