Mi minden múlik azon, hová születtél?
hirdetés
Halmos Béla prímásként a hazai táncházmozgalom egyik elindítója 1946-ban született. Gyerekkorától klasszikus zenét tanult, mégis építészmérnöknek készült. Az egyetemen ismerkedett meg Sebő Ferenccel, s ezzel a sorsuk megpecsételődött. Az irány 1969-től egyértelműen a népzene lett. Kezdetekben “csak” zenélt, később gyűjtött és tanított is. Hegedűtanárként kollégáival együtt legalább 300 hazai és külföldi muzsikusnak tanított táncházi népzenét, ennek köszönhetően több száz ilyen zenekar működik itthon és a világban. 1987 óta a zenetudományok kandidátusa. Szerepelt filmekben, volt zenei rendező, szerkesztő televíziós műsorokban, kutatta, rendszerezte a népzenét tudományos intézetekben, publikációkat készített, létrehozta a Táncház Archívumot, és számtalan lemezen örökítette meg a tudását. SZOT Díjas, Állami Díjas, megkapta a Magyar Művészetért Díjat, a Magyar Örökség Díjat, 2006-ban a Bartók Béla Emlékdíjat, és 2007-ben a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjét.
− Hol töltötted a gyerekkorod?
− Nagyon nem mindegy, hogy az ember hova születik, és én nagyon jó helyen voltam gyerek. Szombathelyen születtem, mert édesapám ott kapott munkát, mint az ÁDOB „tagja” (Állástalan Diplomások Országos Bizottsága), de csak két éves koromig éltünk ott, valójában Gyulán nevelkedtem tizennyolc éves koromig. Ez meg is határozta az életemet. Ez a Trianon sújtotta városok egyike, ami a török világ idején végvár volt, a reformáció idején is fontos szerepet játszott, és ami nagyon fontos, egy olyan családba és környezetbe kerültem, amely nagyszerű embereket „termelt”.
A török világ után Gyula szinte kipusztult, és akkor betelepítettek németeket, románokat, magyarokat. Mi az utóbbiak közül valók voltunk, az Újvárosi református gyülekezetbe tartoztunk, a papunk Kósa Ferenc, a néprajzos Kósa László akadémikus édesapja volt. Ez egy olyan értelmiségi közösség volt, ahova papok, orvosok, tanárok, mérnökök tartoztak, enyhén szólva X-esek az ötvenes években. Összesen tizennyolc gyerek volt, aki mind megnősült, mindnek született gyereke és mind egyetemet végzett és professzor lett. Én is igyekszem. Mindenre egyenes választ kaptunk, és szigorúan kettős nevelésben részesültünk. Emlékszem, hogy amikor az imperializmus fogalmát az ötvenes években apám elmagyarázta, akkor elmondta, hogy a legnagyobb imperialista hatalom a Szovjetunió, mert erőszakkal fegyveresen terjeszkedik. Hogy milyen kicsi a világ, Apám az Úzvölgyiben volt utász, és megúszta a szovjet csapatokat, Sebő Feri édesapja a gyimesi szorosban volt parancsnok, akit a csapatával hátrahagytak utolsó védőnek az oroszok ellen. A Sebő-Halmos duó ott kezdődik, csak mi nem tudtuk.
− Tanultál zenét?
− A családunkban három generáció élt együtt, nagyszülők, szülők, gyerekek. Öten voltunk testvérek, én a negyedik. Édesanyám zongorázott és nagyon szépen énekelt. Nagy zongoránk volt, ott szerettem alatta játszani. Anikó és Gyöngyi nővérem is zongorázott, mindkettőjük gyakorlását pár év különbséggel végigéltem, Jutka nővérem pedig hegedült. Én is hegedülni tanultam, kilenc évesen már zenekarban ültem. Hatodik-hetedik körül Haydn és Mozart duókat játszottam. Tizenkét-tizenhárom éves koromban megtanultam klasszikus brácsázni. Nyolcadikos koromban Nelson-misét játszottam orgonán református létemre a katolikus templomban − engedéllyel. Otthon mindenféle zene szólt, komolyzene, tánczene, nóta, spirituálé. Népdalként szólt Madarász Kati, Jancsó Adrienn, Béres Ferenc.
− Hogyan jött Sebő Ferivel a találkozás?
− Apám építész volt, nem is akármilyen. Azt, hogyha valami épül, ott a környezettől kezdve mindent figyelembe kell venni, ő kezdte. Feri mindenben ugyanolyan neveltetést kapott, mint én. Fiatalabb nálam egy évvel. Engem elvittek előfelvételisként katonának, őt nem, ezért az egyetemet együtt kezdtük, és egy csoportba kerültünk az építész karon. ’64-’65-ben a seregben megtanultam gitározni. A hegedűt apám tanácsára nem vittem be, és azt is a lelkemre kötötte, hogy ha megkérdezik, hogy ki tud zongorázni, akkor ne jelentkezzek, mert budit fogok takarítani. Az eskünk október 23-án volt Gyöngyi napkor, amikor Gyöngyi nővérem és Kósa László esküvője is, úgyhogy hozzám egy rokon sem jött látogatóba. Elkértem egy gitárt, beültem a szennyesruha-raktárba, és megtanultam gitározni. Aztán egy akusztikus gitárba beszereltünk egy Balogh pick up-ot és a csongrádi helyőrségnek lettem a szólógitárosa. Éjjel-nappal kimenőn voltam, bálokon muzsikáltunk. Már akkor prímás voltam, csak gitáron.
Sebő Ferit pedig kiküldte az apja cseregyerekként az NDK-ba és megtanult rengeteg német népdalt Drezdában, még jódlizott is: benne volt a kukac. Az egyetem szimfonikus zenekarába engem elhívtak brácsázni, őt meg, mivel zongorázni és csellózni is tanult, az utóbbira. Egymásra találtunk. Apám ismerte József Attilát, Feri pedig József Attila-mániás volt. Emlékszem, hogy az Erzsébet hídnál mászkáltunk, és szinte „löktük” egymásnak a József Attilákat. Akkor még nem volt zene hozzá.
Másodikban kimentem Drezdába, vettem egy saját gitárt és attól kezdve az egyetemen mi voltunk a gitáros zenebohócok. Bárhol buli volt, mi játszottunk Hava Nagilától kezdve a Kertek alatt jár a postásig mindent. Feri otthagyta a szimfonikus zenekart, egy rövid időre én is, de aztán visszamentem. Brácsa szólamvezető lettem, és vonósnégyesekben játszottam. Ott ismerkedtem meg Gyenes Katival, a feleségemmel, aki fuvolista volt, de játszott zongorán is. Megnyertük Oberfrank Gézát karmesternek, piszokul felhoztuk a csapatot.
Mi csináltuk az első Szentendrei Teátrumot, Vujicsics írta a zenéjét. Nyakig benne voltam a komolyzenében. Akkor már Pesten laktunk, de a kétszobás lakásban kilencen, úgyhogy beköltöztem a Bercsényi utcai kollégiumba, majd negyedikben Feri is bejött. Közben próbálkoztam a Ki Mit Tud-on klasszikus gitár darabbal, Feri meg az énekelt József Attila versekkel, de azt nem tudták hova tenni. Kiestünk. Az első „József Attilás” formációban hárman voltunk: Sebő Feri, Gyenes Kati és én, két gitár, fuvola, három ének. Negyedik végén, ’69-ben, szerveztek egy nemzetközi diáktábort Aquincumban. Ott voltak jugoszlávok, bolgárok, lengyelek, németek és mi, magyarok. A tábortűz és borok mellett esténként énekelgettünk. A bolgárok és a szerbek nyomták a népzenéjüket, mi pedig Bartók és Kodály országából talán az Akácos utat, meg a Horgosi csárdát dünnyögtük el közösen. Mi József Attilát énekeltünk ott is, ami már valami volt, de kaptunk egy löketet, hogy itt vagyunk a Kánaán közepén, és nem tudunk mulatni a saját anyagunkra. Ez volt nyár elején. Aztán amikor egy hosszú hétvégén összejöttünk, kitaláltuk, hogy a népdalos könyvekből a dalok alá teszünk egy-két akkordot, hátha kedvet kapnak hozzá a hallgatók.
Én hazamentem Gyulára, ebéd után fogtam a Magyar Nemzetet, kiültem a budiba, és megláttam, hogy a Magyar Televízió Repülj Páva címen népdalversenyt hirdet. Ezt az oldalt nem használtam el. A kivagyiság bennem volt. Beadtam két nevezést: egyet magamért, egyet a Halmos-Sebő duóért. Én népdalokkal indultam, közösen pedig Duna-mentivel, amiben volt bolgár, román, szlovák, szerb, cigány, osztrák jódlival és még dalmát is. A nemzetiségi blokkal kiestünk. Sebő meg is sértődött, de én eljutottam a döntőig, csak az ünneplésnél nem szólítottak ki, ezért én is, úgyhogy a fogadásra nem mentem el. Akkor már bennünk volt a kisördög, hogy kéne eredeti népzenét találnunk, mert ami a daloskönyvekben van, az egy kiherélt változat. Felhívtam Kósa László sógoromat, aki mondta, hogy hallott Martin Györgyről, aki néptánckutató, és nagyon jó fej, keressük meg, hátha segít, és hozzátette, hogy van Martinnak egy fia, az is gitározik. Ő volt Éri Péter a mai Muzsikásból, aki olyan őrülten nézett ki, mint Mick Jagger. Felmentünk, és öt perc múlva ott hasaltunk a szőnyegen, a gyimesi Zerkula János prímást hallgattuk, és megtaláltuk a helyes utat. Martin elvitt minket Tímár Sándorhoz a Bartók táncegyüttesbe, és elindult a táncház: Sebő Feri lett a kontrás, Péter a bőgős, én meg a prímás.
A titok, hogy jó helyre kell születni, kellenek a jó tanárok, és utána csak jó dolgot szabad csinálni. Amikor meghallottuk Sárosi Bálint Zenei Anyanyelvünk című rádiós műsorában, ahogy Márk József egy széki lassút énekelt, a Le is szállnak, fel is szállnak címűt, akkor gitár eldobva, és tudtuk, hogy ez az! És még egy titok van: mindig a megfelelő szakemberhez kell fordulni. Eljutunk Martinig, a Kodály-Bartók örökség folytatójához, aki ugyanaz a kategória és színvonal. Aztán amikor erdélyi zenéről van szó, akkor Kallós Zoli bácsi, és ha már ott vagyunk Széken, akkor Ádám István „Icsán” bandája. Nem kerülgetünk össze-vissza, és berúgunk, meg eltévedünk, hanem egyenesen rögtön oda megyünk, ahova kell. Irgalmatlan sok energiát és időt takarítottunk meg. Ez az egész vonal, amit eddig elmondtam, nem véletlen.
Az idő kitermelt minket, megfelelő távolságból összeszőve a szálakat. Én csak akkor kezdtem el népzenét hegedülni, amikor meghallottam a Székit és a Méhkeréki Románt, Kovács Tibi bácsit élőben. Addig nem hegedültem, mert nem tudtam, hogy ilyen zene van. Addig brácsáztam.
− Volt egy másik vonal is az életetekben, a 25. Színház. Oda hogyan kerültetek?
− Amikor a József Attila-dalok megszülettek, akkor indult be az Egyetemi Színpad Mensárossal, Berek Katival. Feri odament hozzá, hogy vannak ezek a József Attila-versei, és Kata megérezte, hogy ez valami. És a kollégiumi szobában megcsináltuk a műsort, amit az Egyetemi Színpadon bemutattunk. Az már nem a tábortűz volt, ott összerándult a gyomrom, amikor ketten kiálltunk a közönség elé. Kata Gyurkóval kiharcolta a 25. Színházat. Feri pedig mint zeneszerző is bekerült a darabokba. Csináltuk közben a Bartók táncegyüttest, de Feri ide egy olyan hangszert keresett, ami mellett énekelni is lehetett, és megtalálta a tekerőt. Kellett egy cserezenész is, ha Feri nem bírta egyedül, és bekerült Koltay Gergely, aki akkor még fuvola szakra járt a Főiskolára. Így lett a Sebő-Halmos duó felállása: Sebő, Halmos, Koltay, Éri ’73 végéig, és amikor hazajöttünk Japánból, váltottunk Sebő együttesre.
− Mit tanultál a kinti zenészektől Erdélyben?
− Egyrészt a díszítéseket, mert én nagyon letisztultan játszottam a dallamokat. És még egy fontos dolgot. Én úgy muzsikáltam a táncházban, hogy szétfűrészeltem a vonót, olyan indulat volt bennem. Kint voltunk ’72-ben Széken, Ádám István muzsikált a bandájával a csipkeszegi táncházban, és megengedte, hogy beszálljunk. Utána megkérdeztem, hogy milyen volt? Erre azt mondta, hogy jó, jó, de mit töri magát, törje magát a táncos. És igaza volt. Erre akkor jöttem rá igazán, amikor a Kalamajkával egy teljes lakodalmat muzsikáltam huszonhét és fél órát. Ilyen intenzitással ez nem megy. És nagyon drága a lószőr is.
− Mikor érezted azt, hogy tényleg jó vagy?
− Amikor Jászberényben egy öreg cigány másodhegedűs azt mondta nekem, hogy Béla, értjük, amit muzsikál, aztán amikor Széken székieknek Dövényi Péter és Nagymarosy András, meg én, három kandidátus muzsikáltunk végig egy lakodalmat és odajöttek, hogy mennyiért vállalunk. Mondtuk, hogy semennyiért. De így megdicsérni, az egy ötös bizonyítvány. És végül két éve lementem a Hagyományok Háza somogydöröcskei táborába, ahol a Szászcsávási zenekar játszott, és második este megkérdezték, hogy Béla bácsi, nem akarsz egy székit húzni, én pedig mondtam, hogy DE. Csángáló, aki egy szuper kontrás, utána megjegyezte, hogy lássátok, így kell muzsikálni egy prímásnak.
− Mit hagysz magad után?
− Egy negyven éve épülő nagy birodalmat, amiért nagyon hálás vagyok a jó Istennek, hogy ebben van valamennyi részem. A magyar Táncház felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökség-listájára.
− Száz év múlva fogják mondani, hogy hogyan is volt annak idején az a Halmos?
− Valószínű, hogy igen. Egészségesen hívő ember vagyok. Jó lóra tett az Isten engemet.
Gyönyörű hang, csodaszép lány -...
Hogyan került a népzene Budapestre?
