Érzékeny meglepetés Kulka Jánostól
hirdetés
Hat előadáson (augusztus 14−19.) mutatja be új lemezét Kulka János a Kaposfest keretében. A tizenhat év után önálló lemezzel jelentkező művész a Szivárvány Zeneházban ad koncertet. Az új album címe: Akarod vagy nem.
− Márciusban jelent meg a lemez. Miért kellett várni augusztusig az élő bemutatóval?
− Bolyki György, a Kaposfest igazgatója kérte tőlem, hogy legyen ott a lemezbemutató koncert. Ez nem volt túl nagy kérés, mert olyan sűrű volt ez az évadom, hogy nem is bántam, hogy a koncerttel nem kell foglalkoznom nyárig. Ezek olyan új dalok, amelyeket korábban nem énekeltem. Most kezdtem újra elővenni azóta, hogy januárban a stúdióban felénekeltem, bár egy-két alkalommal sajtótájékoztatón, jótékonysági esten közülük néhányat már bemutattam közönség előtt, de a java valóban csak most jön.
− Erősen kötődsz Kaposvárhoz, hiszen ott sok évet eltöltöttél. Fontos volt számodra, hogy itt legyen ez az előadás-sorozat?
− A pályámnak valóban a legmeghatározóbb nyolc évét ott töltöttem, és ezt most különös egybeesésnek tartom, hiszen a lemez még csak tervben volt, amikor a bonusz meghívás megérkezett. Külön nagy öröm, hogy egy kamarazenei fesztiválnak lehetek a kísérő rendezvénye.
− Kikkel lépsz színpadra?
− Énekesként egyedül leszek, de Závodi Gábor, a kiváló billentyűs és zenei szakember szervez egy remek zenészekből álló hagyományos „rock” zenekari felállású csapatot, vonósnégyessel kiegészítve. Voltak már zenekari próbáink, és nagyon szépen megszólaltak a darabok.
− Milyen elképzelés szerint választottál dalokat a lemezedre?
− Nem volt különösebb koncepció, hacsak az nem, hogy csupa olyan művet vettünk fel, amely valamiért a kedvencem. Van köztük egy új, amit Dés László írt Nemes István szövegére, de van rajta Závodi-szerzemény is. Talán az volt a legfontosabb, hogy olyanok legyenek, amikhez közöm van.
− Miért szereted ezeket a dalokat?
− Mert el lehet mesélni velük történeteket. Ezzel elkerülheti a színész, hogy csak úgy énekeljen bele a vakvilágba. Szép történetek ezek elejétől a végéig egy színházi súgóról, egy transzvesztitáról, egy filmforgatásról… Nagyon szeretem azokat a dalokat, amelyek a színházi világból jönnek, ahol én élek.
− Mielőtt elindultam volna a beszélgetésünkre, újra meghallgattam a tizenhat évvel ezelőtti lemezedről az Ez a hely című dalt, és ugyanúgy elérzékenyültem tőle, ahogy annak idején az első meghallgatásakor. Rád milyen hatással vannak ezek a szép, lírai dalok?
− Igyekszem az elérzékenyülést elkerülni, hiszen nekem nem az a dolgom, de szeretem, ha sok érzelem van egy dalban, ha tartalmasak, ha sok minden van a dallamban és a szövegben, ugyanakkor nagyon egyszerűen el lehet énekelni, nem kell kitalálni, nem kell különösebben megformálni, nem kell ügyeskedni, és mégis jók.
− Amikor énekelsz a színpadon, mit látsz a közönségből?
− Sokat énekeltem kis és nagy koncerten is, és mindig azt kértem, hogy ha lehet, legyen rajtam fejgép, mert az a szembefény egy kicsit elvakít, nem zökkent ki egy arc azzal, ha esetleg azt látom rajta, hogy „nincs jelen”, nem érzi jól magát. Persze sokat énekeltem úgy is, hogy láttam a közönséget, és annak is megvan az öröme, amikor látom az odaadást.
− Szeretsz énekelni?
− Igen. Valahogy sokkal könnyebb átadni dolgokat, mint amikor szerepekkel „küszködöm”. Ez valami ősi, magától értetődő dolog, és fizikailag is jó érzés a zenei hangadás.
− Szeretsz egyedül lenni a színpadon?
− Igen, mert olyankor nagyon jelen kell lenni, nem osztódik meg a felelősség másokkal. Olyankor nagyon erősnek, mindenhatónak érzem magam. Jobban felnő minden pillanat. Ugyanakkor nagyon szeretem a természetes közegemet is, amikor partnerrel vagyok a színpadon. Érdekes azt látni, hogy az ember és a szerep hogyan keveredik. Talán ez a legizgalmasabb része az együtt játszásnak, ez az örök játék, hogy ez ő-e vagy a szerepe.
− Sok díjat kaptál: többek között Jászai Mari-díjat, Kossuth-díjat, és 2006-ban a Halhatatlanok Társaságába is beválasztottak. Fontosak a díjak az életedben?
− Nem, illetve de. Egy jó pillanat van, amikor felhívnak, hogy megkapom. Az nagyon jó érzés. És aztán jön, hogy kit hívjál fel, kinek meséld el, ki kapott még? Onnan már nem olyan érdekes. A nagyobb díjak még külön terhet is tesznek rád, hogy akkor most többet várnak el tőled, hogy most már komoly, megfontolt színésznek kell lenned. A szakmai díjak, amelyeket kollégáktól kapsz, kritikusoktól, nagyon sokat érnek.
− Szeretnek az emberek? Ha végigmész az utcán, mi történik?
− Ritkán megyek végig az utcán, mert általában futok otthonról a színházba és fordítva. De azt szeretném hinni, hogy igen. Szerencsére kevés rossz ér el, és én magam is annyit kepesztek azért, hogy szeressenek, hogy talán ezt végül is elértem. Miután soha nem akartam senkit becsapni, ezt megérzik rajtam. Talán szeretnek a Szomszédok miatt is, hogy van egy rólam kialakult nyugodt kép.
− Mi a fontosabb az életedben? A sokkal nagyobb ismertséget adó tévé vagy a színházi játék?
− Nagyon hálás vagyok Horváth Ádámnak, akinek tulajdonképpen ezt az egész népszerűséget, ismertséget köszönhetem, de mindig a színház volt az elsődleges. Mindig igyekeztem a fajsúlyosabb és a kevésbé fajsúlyos dolgok között lavírozni, és remélni merem, hogy a fajsúlyosabbak győztek. Nem szabad semmilyen feladatot alábecsülni, mindegyikre egyforma odaadással kell készülni, és akkor győzni is lehet néha.
− Jól hat a lelkedre, hogy ilyen sokrétű lehetsz?
− Nem csinálnám, ha rossz lenne. Szerencsére nem kellett a pénz miatt hajtanom. Én azért dolgozom ennyit, mert ezt szeretem. Az a fixa ideám az életben, hogy számomra a legfontosabb, hogy ezt csináljam.
− Mik a mostani terveid?
− Nyaralni szeretnék, de hogy hol, még ezen sem volt időm gondolkodni. Talán egy kis Balaton. Lehet, hogy elmegyek New Yorkba egy hétre augusztusban. Túl sok volt ez az év − az a tanulsága, hogy nem szabad ennyit dolgozni. Meg kéne tanulni nemet mondani. Miközben nagyon örömteli dolog, ha egy színésszel dolgoznak.
− Elraktározódnak a fejedben a szövegek, visszajön még minden?
− Nálam ez úgy néz ki, mint egy szekrény teli fiókokkal. Ha nem játszom egy darabot, az a fiók üres lesz, és a helyére befér újabb nyolcszázkilencvenkét mondat. A régi, már nem játszott szerepeit az ember szerencsére elfelejti, mert nem lenne hely az agyamban megtanulni új dolgokat.
− Szeptembertől mire készülsz?
− Elkezdtünk próbálni Andrej Serbannal, az Amerikában élő, román származású, világhírű rendezővel. Ő rendezi a Nemzetiben Csehov Három nővérét. Szeptember 12-től egy nagyon intenzív főpróbahét vár ránk a 25-i bemutatóig. Abban játszom Kuligint, Mása férjét. Ez nagyon szép szerep, nagyon különleges megközelítésben. Ősztől elkezdek turnézni a lemezzel, közben megy tovább az Esőember a Belvárosi Színházban. December közepén próbálni kezdek Mohácsi Jánossal egy másik nemzeti színházi előadáshoz, és tavaszra tervezünk egy nagy pesti lemezbemutató koncertet. És persze játszom a repertoárdarabokat a Nemzetiben, a Radnótiban, a Tháliában.
− Tizenhat évet vártál a második önálló lemezedre. Mennyit kell várni a következőre?
− Nagyon sokan és nagyon kedvesen biztattak az elmúlt tizenhat évben, hogy készítsek lemezt. Most hagytam magam erről meggyőzni a Sony kiadó igazgatója, Geszti Margit által. Ő nagyon hisz abban, hogy van helyem a magyar zenei életben, és ki kell állnom a színpadra énekelni. Biztat a következőre, de arra még várni kell.
− Az interjú végén mi az, amit fontosnak tartanál még elmondani?
− Néha azon gondolkodom, hogyan tudnám meghálálni a közönségnek azt a bizalmat, hogy annyian eljönnek az előadásokra. Nem tudok végigmenni az utcán, és ezt mindenkinek megköszönni, pedig jó lenne. Nagyon jó érzés, amikor a nézőtér ovációban tör ki az előadás végén. Én ezekért a pillanatokért dolgozom.
Ahol mindenki megkapja a magáét!
Kulisszatitkok a leghíresebb...
Aki nem ért az önmenedzseléshez:...
