Kulisszatitkok a leghíresebb rockoperáról
hirdetés
Szörényi Levente 1945. április 26-án született az ausztriai Gmundenben. Legfontosabb elismerései: Erkel Ferenc-díj (1983), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994), Kossuth-díj, megosztva az Illés együttes tagjaival (2000). Ha azt írom, hogy gitáros, énekes, szerző, akkor csak a felszínt érintettem. Neve az Illés együttesével együtt szorosan összeforrt a magyar beatzene kialakulásával. Később a Fonográffal is sikert sikerre halmoztak. Lemezei, filmzenéi, színpadi művei a lexikonokban megtalálhatók. Ami mindenki fölé emelte és még életében klasszikussá tette, az a magyar nemzeti rockopera megalkotása az István, a királlyal.
– Nemrég ünnepeltük a 65. születésnapodat a Kárpátia étteremben, ahol az Illés együttes törzsasztalát emléktáblával jelölték meg. Egy újságíró feltette a kérdést, hogy nincs-e szándékodban új Himnuszt írni. Kodályra hivatkoztál, akitől Rákosi ugyanezt kérdezte, mire a Mester azt válaszolta, hogy jó az úgy, ahogy van. Ebben a kérdésben én a szeretet és a tisztelet jelét éreztem, melyet olyan klasszikus zeneszerzőktől is megkapsz, mint Szokolay Sándor.
– Ő klasszikus kortárs zeneszerző, és „csak” zeneszerző, nem gitáros, nem énekes. Más irányból érkeztünk, de találkoztunk azon a pódiumon, amely a magyarság sorskérdéseit taglalja, és ebben ő keményen jeleskedett. Ő egy elég zárt, viszonylag szűkebb körnek muzsikál, de mint egyéniség, mint nemzeti idol ennél jóval tágabb körben örvend tiszteletnek, amelynek már nincs egészen szoros kapcsolata a műveivel.
Az én helyzetem másképpen alakult. Eleve egy populáris műfajban tűntem fel, és senki, még én sem gondoltam, hogy a Kőműves Kelementől egészen a legutóbb bemutatott Árpád népéig, és ezen belül a hihetetlenül népszerű, és azt lehet mondani, hogy életünkben klasszikussá vált István, a királlyal valahogy megfejeltem azt a zenekari népszerűséget, amit „csak” az Illéssel és a Fonográffal éltünk át. Ez a népszerűség egészen más dimenziókat kapott azáltal, hogy a színpadi műveim a közönség elé kerültek.
Szokolay borzasztóan tiszteli azt, hogy sikerült ilyen művészi rangra emelni a műfajt. A művek: az Attila, az Árpád népe, a Veled, Uram, A kiátkozott, a Fehér Anna, ezekkel sikerült elérni azt, hogy a kollégák, tehát a zenészek és az alkotók is észrevették, hogy ezek átgondolt zenei művek. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a Jézus Krisztus Szupersztár sikere után, úgy gondoltuk, mi is tudunk ilyet csinálni. Bár minden ebből indult ki, de sem a népszerűség, sem a szép dallam nem elég, át is kell gondolni, hogy mit akar az ember a színpadra komponálni. A Kőműves Kelemen közbejött, amikor terveztük az István, a királyt és az Attilát, és azt a feszültséget oldotta fel bennünk, vagy elsősorban bennem mint zeneszerzőben, hogy képes vagyok-e ilyen nagyszabású kompozíciót átgondolni. Az István, a király valójában nem más, mint egy zenei leporelló, amit egyszerű szavakkal úgy lehetne megfogalmazni, hogy az Illésben és a Fonográfban kipróbált különböző zenei fordulatokat emeltem magasabb szintre. Példának mondom, hogy Koppány éneke a három lánnyal egy Fonográf-számként is megélne, mert egy countryihletésű, többszólamú nóta, vagy a papok bevonulása már megjelenik a Szondy két apródjánál, amit Koncz lemezére írtam. Az Attilánál viszont szándékosan szembementem az ilyen nagyon egyszerű megoldásokkal, részben azért, mert a téma mást kíván, de leginkább azt nem szerettem volna, hogy összehasonlítsák az Istvánnal. Ebben jóval átkomponáltabb, sokkal mélyebben szántó zenék jelennek meg. A Veled, Uram, amely kvázi az István második része, ott tudatosan léptem vissza az István felé. Az Árpád népe pedig tökéletesen ennek az esszenciája.
– A Kőműves Kelemen hogyan jött, mennyire volt tudatos alkotás?
– Rágódtunk az Istvánon és az Attilán, de még fényévnyire voltunk tőlük, és akkor Ivánka Csaba hozta ezt a befejezetlen Sarkadi-darabot, hogy olvassuk el, és ha gondolunk róla valamit, foglalkozzunk vele. Annyira nem állt messze tőlünk ez az illési népzenei beütés, hogy egyből nyilvánvaló volt, hogy a téma egy olyan zenei világot kíván, amit a Fonográfban nem, de az Illésben már nagyon is kipróbáltunk. Ekkor már nem zenekarnak kellett írni, már egy teljesen önálló világot alkottam. Az nagyon egy tömbbe faragott zenei világ, sokkal inkább, mint az István, a király, mert a mű is ezt kívánta. Csak zárójelben mondom, ami a szakmában köztudott, hogy ezt megelőzte Déry Tibor felkérése a Popfesztivál témájában. Ha ott mi Bródyval magunkénak érezzük valamennyire ezt a témát, és nem villog a jelzőkészülék, akkor az lett volna az első művünk, és lehet, hogy félresiklik, más pályára megy az egész dolog. Nem Déry, hanem a téma miatt, mi egy kicsit felkaptuk a vizet azon, hogy amikor évek óta Aczél Györggyel szemben próbáljuk a műfajt elfogadtatni, akkor nem írhatunk egy ellenművet.
– Hatvanöt éves vagy. Hogyan látod ma a pályádat, a hitvallásodat, mi valósult meg a terveidből? Egyáltalán, mit akartál annak idején, amikor elkezdted?
– Én mindig feladatban gondolkodtam és nem irdatlan távoli tervekben, legalábbis az első években. Sodródtam, és tudtam, hogy valami jót akarok csinálni. Napról napra éltünk és írtuk a nótáinkat. Nem volt benne különösebb perspektíva. Olyannyira nem, hogy az Illés első éveiben többen is: Brunner Győző, Jinda György, a dzsesszdobos hívtak Németországba, Svédországba vendéglátózni. Képzeld el, ha akkor itt hagyom az Illést, egy év múlva hazajövök egy Mecedessel? Írták a leveleket, és nem mondom, hogy nem tűnődtem el rajtuk, de a kihívás sokkal nagyobb volt, mint az, hogy legyen egy jó autóm. A Fonográf már tudatosan külföldi sikerekre is törekedett. Rengeteget turnéztunk az NDK-ban, Lengyelországban, Bulgáriában, a Szovjetunióban.
A Fonográf végeztével fogalmazódott meg, hogy színpadi művek szülessenek. Ha lehet azt mondani, ez volt az igazán tudatos döntés, és vártuk, hogy megcsinálhatjuk-e, gyűjtöttük hozzá a gondolatokat. Az, hogy a Kőműves Kelemen frissiben több száz előadásban lement, hihetetlen erőt adott az István, a királyhoz. Aztán az István, a király félórás tapsa a Városligetben megerősített abban, hogy ezt kell csinálni: elkészült az Attila, majd a pozsonyi csata évfordulójára, 2007-ben bemutattuk az Árpád népét. Fontos tudni, hogy ez utóbbi nem a honfoglalásról szól, nem Árpádról, hanem az András és Levente közötti konfliktusról, amikor István király halála után az ország elképesztő pályára jut Orseolo Péterrel. És akkor hazahívják Kijevből Andrást és Leventét. Leventéről a krónikákból ismert, hogy megtartotta az ősi hitet, András és Béla, aki Lengyelországban van, ők kereszténnyé váltak. Ez az a három férfi (egyébként Vászoly, azaz Vazul fiai), és ez benne van a Képes Krónikában is, akiknek István a halálos ágyán utat mutat, hogy meneküljetek, gyerekek, mert gáz lesz. Ezért írtam meg a Veled, Uramat és aztán az Árpád népét, hogy ezeket a konfliktushelyzeteket bemutassam a magyar közönségnek. Jelesül azért, hogy a mai világban, ha valakinek van valami sütnivalója, és szereti ezeket a dallamokat és ezt a témát, megértheti, ezer év alatt hogyan jutottunk el oda, ahol ma tartunk.
– A művésznek tanítania vagy szórakoztatnia kell?
– Mindkettőt. És ez döntés kérdése. Nem akarok nevet mondani, de van, aki csak a szórakoztatást, van, aki csak az okítást tartja szem előtt, de ő talán nincs is akkora alkotói vénával ellátva. Az Árpád népével befejeztem ezt a sorozatot.
– Ezt a korszakot lezártad, de vannak terveid.
– Most egy dolog van az „esztergapadon”, amit egy-két éve már beharangoztam, az a bizonyos Tanúhegyek „oratorituálé” műfajú művecske, amely két részből áll. Azt lehet mondani, hogy ez a nagyon kevéssé ismert Innin és Dumuzi Fénylő ölednek édes örömében – melyet a Margit-szigeten mutattunk be 89-ben, majd az Erkel Színházban is – irányába gondolkozik. Igaz, az egy statikus oratórium volt, itt pedig azért rituálé, mert az egyébként statikus oratórium koreografált mozgással egészül ki. És hogy miért Tanúhegyek? Az egyik a közel-keleti Maszada erődjének a történetét veszi alapul. Ott a rómaiakkal szemben az erődbe bezárkózott tulajdonképpen forradalmárok gyakorlatilag csoportos öngyilkosságot követtek el, hogy ne kerüljenek római kézre. A másik történet bő ezer évvel később játszódik a dél-franciaországi Pireneusok északi oldalán, a Montségur hegykúpján, amely a katar vallási mozgalom utolsó fellegvára volt. Kilenc hónapig ostromolták, és fogytán volt minden tartalék. Az a döbbenetes, hogy az utolsó pillanatban a zsoldos katonák, akik vigyáztak rájuk, felvették a katar hitet, hogy megerősödjenek, pedig őket elengedték volna. Több mint háromszáz katar önként máglyára ment. Az ősi áldozatvállalásról szólok, hogy ha nincs más megoldás a hatalmi kényszer alól kibújni, akkor azt akár a saját életünk feláldozásával is vállalni kell.
