Ki gondolná! Mindannyiunk kedvence 5 éves
hirdetés
– Öt évvel ezelőtt szinte a semmiből nőtt ki a Művészetek Palotája, az építmény. És hasonlóképpen jött létre az apparátus, amelynek – akárcsak Kiss Imre vezérigazgatónak – nem lehetett gyakorlata abban, miként kell egy ilyen intézményt működtetni. Mégis erős rajtot vett a ház 2005. március 14-én – olvashatjuk a Magyar Távirati Iroda hírei között.
– Már az első évad sztárvendégek garmadát vonultatta föl amellett, hogy a legrangosabb hazai előadókat hozta be a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe, a Fesztivál Színházba, de tulajdonképpen a palota minden terébe. Milyen módszerrel dolgoztak?
– Sem a beruházótól, sem a fenntartótól nem kaptam semmiféle konkrét programot. Bő egy év alatt, amelynek nagy részében itt még pucér beton állt, olyan csapatot sikerült összeválogatnom, amely képes volt elindítani a Müpát. Arra nem volt sem hátterem, sem időm, hogy írjak egy megvalósíthatósági tanulmányt, fejből kellett az egész startot levezényelnem. A kollégák eleinte nem is mindig értették, hogy mit akarok, lassan, mozaikszerűen állt össze bennük a kép. Rengeteg segítséget kaptam azonban külföldről. Korábban egy évig dolgoztam Hollandiában, hónapokat töltöttem a rotterdami De Doelenben és az amszterdami Concertgebouw-ban, állíthatom, hogy nagyon szerettek. A kinevezésemtől szinte napi kapcsolatban álltam velük, és mindenben rendelkezésemre álltak. Benne vannak a Művészetek Palotájában a francia, a spanyol és a kontinensen túli tapasztalataim is, sok jó ötletet hoztam ezekről a helyekről. Támogattak a bécsi Konzerthaus és a Musikvereinsaal vezetői is, sőt itthon, Magyarországon, az irigység országában is csak segítőkészséget tapasztaltam. Erre nagyon büszke vagyok, és azt hiszem, azzal, amit előzőleg a Budapesti Tavaszi Fesztivál alapításával vagy a Magyar Állami Operaházban, továbbá a Vígszínházban teremtettem, kiérdemeltem ezt a jóindulatot.
– Az első koncert 2005. január 8-án hangzott el, az akusztikai beállítások nem egészen három hónapos periódusát próbaüzemnek „becézték”. Ön azt szokta mondani, hogy egy ekkora intézmény próbaüzeme minimum öt év. Nos, ezen túlvolnánk.
– Még öt év szükséges az integrációhoz, hogy stabilan bekapcsolódjunk a nemzetközi kínálatba. Az első öt évért sok elismerést kaptunk. Kutya nehéz volt, mert nem csupán azt kellett kitalálni, hogy milyenek legyenek a műsorok, itt a könyvelésnek, a műszaknak, a különböző szakterületeknek az első perctől úgy kellett működniük, hogy minden részleg elszámoltatható legyen, pontos elő- és utókalkulációval. Nincs Magyarországon ilyen gyakorlat, mi vezettük be. Ma már ott tartunk, hogy a New York-i Jazz Lincoln szeretné megvásárolni a rendezvény-nyilvántartó szoftverrendszerünket, amelyet magunk fejlesztettünk ki, és amelyben jóformán az is benne van, hogy melyik szereplő melyik ajtón, mikor jön be. Több állami számvevőszéki vizsgálaton vagyunk túl, az ellenőrök meg voltak lepve, hogy nálunk milyen precizitás uralkodik. A nyilvántartó rendszerünk támogatja az elemzőmunkát is, így ki tudjuk kerülni a gazdasági csapdákat, és azt is észrevesszük, ha valahol 10-20 ezer forintot megspórolhatunk. Folytatjuk a fejlesztéseket, márciusban olyan lesz a honlapunk, amilyen nincs még egy Magyarországon. Persze lehet, hogy kell egy-két hónap, míg a közönséggel együtt megtanuljuk jól használni. Ahogy a jegyautomatákat vagy a most már hamarosan megjelenő, különböző kedvezményeket nyújtó Müpa-kártyákat is.
– Az elmúlt öt évben melyik három dolgot tartja a legfontosabbnak?
– Az első 2005. március 14., a nyitó nap. A bokrétaünnep után mindössze 14 hónappal nyílt meg a ház, szervezetten, jó szakemberekkel, ma is csodálkozom rajta, hogyan sikerült. A másik fontos dologra 2006-ban, a második évben jöttünk rá: jogunk van elvárni a világtól azt, hogy becsüljenek. Mivel sikerrel pozicionáltuk az épületet, törődhettünk a programjaink rangjának elismertetésével. Még jobbak lettek nemzetközi téren a tárgyalási pozícióink. Összefogásra buzdítottunk, és ezt azzal viszonozták, hogy felkértek minket, lépjünk be az ISPA-ba, az előadó-művészeti intézmények világszervezetébe, amely idehozott egy nagy és tartalmas konferenciát. Megkaptuk a FIABCI-díjat, ezt a rangos építészeti elismerést, amelyet más ilyen intézmények nem 1 év után nyernek el, hanem 4-5 év után kapnak jelölést, díjat meg talán 10 esztendő elteltével. A harmadik legnagyobb élményem az, hogy az öt évet megéltük így, és a hangsúly az ígyen van!
– Gondolom, arra céloz, hogy az anyagi eszközeik nem gyarapodtak.
– Ellenkezőleg: kevesbedtek. 2005-ben, amikor csonka évet vittünk, 2,4 milliárd volt a költségvetési támogatásunk. Most 2 milliárd 40 millió, tehát nominálisan 360 millióval kevesebb, miközben minket ugyanúgy érintett az inflációs ráta, az euró árfolyamának változása, mint bárki mást. A minőségből mégsem engedünk, talán kevesebb a nagyon nagy sztár, de a színvonal vállalható.
– Pedig ez a palota valóban jó országimázs-építő.
– Külföldön százszor, ezerszer nagyobb a tekintélyünk. Kevés magyar intézményről írnak Európában és a kontinensen kívül olyan elismerően, mint a Müpáról. Nagyon vastag gyűjteményünk van arról, hogyan látnak bennünket. Minden tízedik vendégünk külföldről jön, és nemcsak Ausztriából meg Németországból, hanem például Alaszkából, ahonnan a Wagner-napokra 27-en voltak kíváncsiak. Számos külföldi lap írta meg, hogy lepipáltuk Bayreuthot. Örültem volna, ha egyik-másik előadásunkat a társadalmi vagy kulturális adminisztráció prominens képviselői is megtisztelik. Nem ennek vagy annak a személynek címzem a szemrehányást, azzal a sajnos túl általános politikusi szemlélettel van bajom, amely a kultúrát luxusnak véli.
– Mi következik most?
– Készítettünk egy stratégiai tervet, elemeznünk kell bizonyos tartalmi kérdéseket. Nekem ne mondja senki, hogy „kötelességem” kortárszenével foglalkozni. Mi adunk kortárszenét, évente megemlékezünk Ligeti György születésnapjáról, de vigyázunk az arányokra, mert nem játszhatunk túl sűrűn rétegprogramokat. Mert akkor kérünk hozzá pénzt is. De nem pusztán az anyagiakról van szó, mi nem törhetünk át a rossz kulturális politikán, amely Kodály országában megszüntette az általános és középiskolákban a zene- és énekoktatást. A kortárszene csak az egyik példa, a klasszikus muzsika értelmezése, az élményszerzés a másik. Megjelent New Yorkban egy tanulmány, amelyet a világ minden pontjára, minden komolyabb cégnek, így nekünk is elküldtek. Ebben az áll, hogy a csecsemő a születést követő harmadik nap után már leképezi magában a zenét, és a szerint fejlődik. Nemcsak az agya, a közérzete is. Ebben, bátran állíthatom, elöl járunk. A nyitástól folyamatos Ringató a babáknak, egy másik program a serdülőknek szól, a különböző korosztályoknak. Ez nagyon sok pénzünkbe kerül, de besegítenek a zenekarok, mert megértették, különben holnap nem lesz közönségük. Majdnem 100 iskolával vagyunk kapcsolatban, meghívjuk a főpróbákra a gyerekeket...
– … és itt vannak a diákjegyek. Külföldi ismerőseim egyszerűen nem akarják elhinni, hogy bármilyen szuper világsztár produkciójára nagyjából egy euróért, 300 forintért jegyet válhatnak a fiatalok.
– Ezek a gesztusok a jövőt építik, ezekre vagyok büszke. Ott, ahol stabil polgárság van, úgy hoznak létre kínálatot, hogy közben nevelik a közönséget. Mert az Európai Unióban azért minden nemzet a maga közösségét építi. Mi ebben a sorban nagyon jó helyen állunk, és a legkevesebbe az került, hogy szép a koncertterem. Jóval több munkát igényelt a magas színvonalú, mértékadó kínálat megteremtése, aminek a multiplikátor hatása felmérhetetlen, hiszen aki itt rendszeres vendég, az nem megy tévészékházat szétverni. Az egyre fogyó pénz ellenére a Művészetek Palotája olyan tükröt mutat ennek a társadalomnak, amelyben a szebbik arcát láthatja. Fontosnak tartom, hogy a törekvéseink sikerrel teljesítik azt a hitvallásomat, hogy a Művészetek Palotája nemcsak Budapesté, hanem az országé: a vidéki zenekarok és a vidéki táncegyüttesek állandó vendégeink, a kezdettől teltházas Cifra Palota nevű vasárnapi gyerekprogramunkban havonta más-más tájegység mutatkozik be. Második évadja adunk havonta élő közvetítést a New York-i Metropolitan Opera legjobb előadásaiból. Idén már két termet kellett ehhez megnyitnunk, mert az évadra szóló bérletek a meghirdetés után öt órával mind elfogytak. Aki innen ilyen és ehhez hasonló meghatározó élményekkel távozik, arra két dolog biztosan jellemző: vissza fog jönni, és másképp fog hozzáállni a közélet kérdéseihez, az emberi kapcsolatokhoz. Nézze meg bárki: amíg vendég van a házban, a pénztáraink nyitva tartanak, és nemegyszer látom, hogy aki dzsesszkoncertről jött ki, jegyet vesz egy Beethoven-estre és fordítva. Nálunk a sok műfaj békességben él egymás mellett.
– Ha egy jó tündér idelibbenne, és teljesítené egy kívánságát, mit kérne tőle?
– Érje el, hogy a felelős döntéshozók becsüljék meg a kultúrát. Mindenkinek sokkal jobb lenne.
Merre tart a Nemzeti Színház?
Mennyibe kerül: színház- vagy...
