Zsurzs Kati - ötvenen túl
hirdetés
Pályatársaival, köztük az Abigél egykori „sztárjaival” ritkán hozza össze a sors, legutóbb akkor, amikor az Abigél musicalváltozatának bemutatója után nosztalgiatalálkozót rendeztek a film szereplőivel.
Huszonévesen szinte naponta látható volt valamelyik azóta klasszikussá vált tévéfilmben, sorozatban, amelyet időről időre sugároznak a tévéadók. Néhány cím: Abigél, Glória, Fekete város. Felejthetetlen a Varsói melódia Helgája is. Azóta, idestova csaknem két évtizede, amióta a Magyar Televízió leszokott a tévéfilmek gyártásáról, a kereskedelmi csatornák számára pedig ez a műfaj nem is létezik, csak az a szűkebb közönség kísérheti figyelemmel Kati pályáját, amely éppen azt a színházat látogatja, ahol játszik. Nyolc éve ez a hely a Székesfehévári Vörösmarty Színház.
Zsurzs Kati pályája, kívülről nézve, szerencsés időben indult, és a kislány jó helyre született. Édesanyja, Zsurzs Éva a hazai televíziózás legfényesebb korszakában alkotta sorra-rendre időtálló, remek darabjait; a hetvenes–nyolcvanas években készült egyes munkáiban Zsurzs Kati is jelentős feladatokat, olykor főszerepeket kapott.
– Az biztos, hogy nagyon jó helyre születtem, népes családba, ahol a legfőbb összetartó erő a nagymamám volt. Anyu is neki köszönhette, hogy szinte férfi módján dolgozhatott, mert nagymama mindent megteremtett a háttérben, és minket, gyerekeket is többnyire ő látott el. Nagyon sokat kaptam tőle, életre szóló útravalót. Szakmailag is igen nagy szerencsém volt, hiszen akkor még nemcsak tévéjátékok készültek, hanem rádiójátékok is, és jó minőségű szinkronfeladatokat is kaptunk, tehát ezeken a helyeken lehetett gyakorlatban elsajátítani a szakmát. A Thália Színházban is jól éreztem magam, noha Kazimír jó darabig gyereknek tartott, és igazi női feladatokat nem osztott rám. Az biztos, ha ma lennék fiatal, nem választanám a színészi pályát, mert én ebben az „áruforgalmas” világban biztosan elvesznék.
– Gondolom, pályakezdésedben az is sokat számított, hogy gyerekkorodban szinte belenőttél a művészvilágba.
– Arról szó sincs. Én nem voltam benne a szakmai életben, sehová nem mentem el anyukámmal, igaz, akkoriban neki sem kellett muszájból, csak azért, hogy lássák bizonyos körökben, ide-oda eljárnia. Szorgalmasan dolgozott – ez minden.
– A nagy család, mint modell, követendő példa volt a számodra?
– Természetes és jó volt, hogy sokan vagyunk, de ma már sajnos csak nosztalgiával tudok visszagondolni, hiszen nemcsak nagymamám, immár tíz éve anyukám is elment, és nem él a nővérem, az unokahúgom sem. Nagyon szép, meghitt karácsonyaink voltak, azokra különösen jó érzéssel emlékezem. Nekem két lányom van, és most majd rajtuk a sor, hogy népesebbé tegyék a családot.
– Két markáns női idol határozta meg tehát a fejlődésedet: anyukádé, aki emancipált, teljes értékű emberként művelte hivatását, és a nagymamádé, akitől a tyúkanyó szerepet tanulhattad el. Milyen háziasszony lettél? Szereted egyáltalán ezt a hagyományos női szerepet, vagy mint sok színésznőnek, neked is nyűg a versenyfutás az idővel, fakanállal a kézben?
– Szó sincs róla! Imádok főzni, és már kamasz koromban megszoktam a háztartást. Sőt mondhatnám, univerzális „kiképzést” kaptam, mert ha kell, akár a lakást is kifestem. Természetesen mindezt élvezem. Szeretem az otthonomat, szeretek gondoskodni a családról. Mivel fontosak számomra a vasalt holmik, még vasalni is szeretek. Abban nem követem nagyanyámat, hogy az ő Erdélyből hozott finom, de nehéz ételeit főzzem, hanem inkább a konyhában is a kreativitás jellemez: szívesen találok ki új dolgokat.
– Kicsivel korábban érkeztél, mint én, és ahogy messziről néztelek, miközben az asztalodhoz igyekeztem, elképedtem, hogy így, ötvenen túl mennyire pontos mása lettél édesanyádnak.
– Igen, amikor tükörbe nézek, sokszor magam is meglepődöm. Nemcsak kerekded formáját öltöttem fel, de valóban, a vonásaim is szinte azonosak. Érdekes, hogy a kisebbik lányomon látok hasonló jeleket, ő pedig egy az egyben olyan, mint én voltam az ő korában. Elfogadom a gömbölyű formáimat, nem harcolok ellenük, persze azért igyekszem úgy táplálkozni, hogy az alkati sajátosságra ne tegyek még rá egy-két lapáttal… Amúgy a kor, az idő múlása még nem foglalkoztat, előfordul, hogy ki kell számolnom, hány éves is vagyok, amikor ezt megkérdezik. Annyi rögzült csak, hogy az ötvenet már elhagytam, de pontosan hány évvel is… ezzel nem foglalkozom. Most kezdek azért odafigyelni arra, hogy a külsőn túl sajnos valószínűleg az ízületi problémákat is örököltem anyukámtól, mert olykor, ha megfájdul a térdem, már megfordul a fejemben, hogy valamit tenni kellene az egészségemért, amely eddig olyan természetes volt.
– Az ország különböző tájain dolgoznak sikeres volt tanítványaid. Most is tanítasz?
– Sajnos már egy ideje nem, pedig imádok tanítani. Nagyon fontos számomra a fiatalokkal való foglalkozás, és hogy most kiestem ebből, jelenleg éppen „elvonási tüneteim” vannak. Keresem a lehetőséget, hol taníthatnék újra. Többen is kérdezték, miért nem alapítok saját tanodát. Egyszerű a válaszom: nem szeretném, ha az időmet a céges teendők kötnék le. Én így vagy úgy, de a szakmát szeretem „csinálni.”
– Szabó Magda remekműve, az Abigél most új életre kelt musical formájában. A bemutatóra meghívtak benneteket is, akikkel országos népszerűséget szerzett a darab. Milyen érzésekkel nézted a zenés változatot?
– Jó dolognak tartom, hogy ebben a formában is feldolgozták az Abigélt, és nagyon helyesek, tehetségesek a fiatalok, akik játsszák. Amikor összejöttünk, régi „abigélesek”, furcsa érzések kavarogtak bennem. Egyrészt elszorult szívvel emlékeztünk azokra a nagyszerű kollégákra, akikkel fantasztikus volt együtt játszani, de már nincsenek köztünk, mint például Ruttkai Éva, vagy akár a főszereplő, Szerencsi Éva. Ugyanakkor fergeteges élményeket is felidézett. Hosszú ideig forgattunk, és mindvégig nagyon jó hangulatban. Valamennyiünk magánélete épp forrongott, hiszen huszonévesek voltunk, eközben a forgatásokon éltük a zárt zárdai életet. Ebből a furcsa kettősségből fakadt sokszor, hogy hirtelen azt sem tudtuk, most az igazi ágyunkon fekszünk-e vagy a műteremben. És nevettünk, nevettünk, rengeteget nevettünk, nagyon vidámak, felszabadultak voltunk. Néha valóban úgy kellett rendet tenni köztünk, mint egy igazi kollégiumban, és olykor az operatőr kezében remegett a kamera, mert ő is annyira nevetett a bolondozásainkon.
Nem lett soha senki játékszere
