Mire gondol egy színész a biciklin?
hirdetés
Jóval a megbeszélt időpont előtt begördült a parkolóhelyre a Centrál Színpad bejáratánál Haumann Péter. Csak a sztrájk miatt autózott, különben busszal jár. Vagy biciklivel, amikor nincs téli hideg. Kerékpáros élményeivel kezdtük a beszélgetést.
– Könnyű a sorsom a színház felé menet, mert hegyoldalban lakom. Visszafelé macerásabb. Így volt ez már akkor is, amikor Pécsett Tettyén, a színészotthonban laktam. Lefelé jövet mindig fütyörésztem, mert az élet szépnek látszott, és tervezhetőnek. Miután valójában elég szerencsétlenül éltem ott a kezdő színészként kapott vékonyka gubából, amint kicsit emelkedett a táj vagy az utca, a gondolataim elkomorultak. Mázlista vagyok, hogy a színházba jövet még mindig fütyörészhetek. Hazafelé már fölfelé kell tekernem, olyankor eszembe jut, hogy vajon mindent jól csináltam-e aznap este a színházban.
– Lejtőn vagy kaptatón gondolt a Prima Primissima-gálára? Számított-e rá, hogy a három színészjelölt közül Öné lesz a díj?
– Már a három között lenni is jó érzéssel töltött el. S miért tagadná az ember, hogy ha ilyesmi fölmerül, elgondolja: milyen szép volna közel a hetvenhez ezt is megkapni… De a lelkem mélyén nem számítottam rá a komoly mezőny miatt. Psota Irén már akkor Psota Irén volt, amikor én még Petiként szaladgáltam, és ezzel nem a korára akarok célozni, hanem a tiszteletre, amelyet iránta érzek.
– Sok más kitüntetés mellett Kossuth-díjjal is büszkélkedhet. Azután van-e értéke egy újabb elismerésnek?
– Ez a mostani más. A Kossuth-díj eredetileg a kimagasló egyszeri művészeti teljesítményt jutalmazta. De az állami díjak elvesztették eredeti értelmüket. A Prima Primissima jómódú emberek társadalmi összefogásából született. Noha egy pillanatra visszatetszőnek tűnhet a jelképéül választott, szenzációs versenyló, de ha belegondolunk, hogy e díjat annak szánják, aki húz, aki azon van, hogy mindig elsőrangú minőséget nyújtson, akkor ez jó szimbólum. Magam önzőbb vagyok, semhogy másra bízzam a teljesítményem értékelését. Most mégis olyan érzésem van, hogy ebbe a díjba nem játszott bele a politika. S ettől még jobban esik az elismerés.
– Eszébe jut-e még néha, hogy kis híján az orvosi hivatást követte?
– Nem adtam fel a gyógyításra vonatkozó elképzelésemet. Nemrég kaptam valakitől e-mailben egy videofelvételt, amelyen egy amerikai művész árnyjátékkal Louis Armstrongot eleveníti meg, felismerhetően. A kezével a legkülönfélébb metamorfózisokkal hol állattá változtatja, hol visszavarázsolja a dzsesszmuzsikust, aki közben a Csodálatos világot énekli. Elbőgtem magam. Megrendített, hogy milyen egyszerű ötlettel képes a magasba röpíteni a nézőt a művészi teljesítmény. Ha az unokámnak elalvás előtt árnyjátékot csinálok a falon, s neki ettől földerül az arca, az orvoslás. Már a Bibliában benne van, hogy ha a lelked harmonikus, könnyebben gyógyulsz. Van egy kedves plébános ismerősöm vidéken, aki noha egyébként rigorózus is tud lenni, papnak szólít engem – kis túlzással, Tália papjának. Egyszer abban a templomban, ahol ő misézik, elmondtam Szókratész védőbeszédét, s ez szertartás volt számomra is, a hallgatóknak is. Ilyenkor kiderülhet, hogy a plébános úrral is szegről-végről rokon szakmában dolgozunk.
– A színészmesterséget tiszteli annyira, hogy teljes odaadással szolgálja, vagy mindenben ilyen lelkiismeretes?
– Általában sok mindenben elmarasztalható vagyok. De nekem lelki kényszer ez az illékony művészi tevékenység, amely kockázatos is, mert nem tudom kijavítani, ha valamelyik este hibáztam. Egyszerűen odasodródtam hozzá gyerekkoromban, amikor a babrálás a művészettel számomra lelki megnyugvást hozott. Mindazt eljátszottam magamban, amitől féltem, amit nem tudtam megvalósítani, noha vágytam rá.
– Hosszadalmas lenne fölsorolni a műfajokat, amelyekben szerepet vállalt: a komoly drámai alakításoktól az operetten át Hókuszpók magyar hangjáig. Egyformán készül a kis és nagy szerepekre, a könnyedebb darabokra vagy a klasszikusokra?
– Előfordult, hogy valamelyik színházban egy bigyó darabot próbáltunk, egy édes hülyeséget. Azt mondtuk néha röhögve egymásnak: hol van egy könnyű kis Shakespeare...? Legalább olyan nehéz megoldani a bohózatot, mint egy drámai szituációt, mert csak akkor lesz könnyed, ha nem úszik verejtékben a színész meg a színpad. A kis és nagy szerepről pedig mindig a III. Richárd jut eszembe, amelyben van két szenzációs szerep, az első és a második gyilkosé. Hallottam panaszkodni színészt, hogy neki csak ez jutott, és nem Buckingham. Pedig könnyen lehet, hogy nagyobb nyomot hagy valaki a néző lelkében a rövid színpadi jelenlét alatt, hogyha ezt a két rendkívüli jellemet sikeresen megoldja.
– Van-e jó vagy rossz közönség?
– Nincs. Rossz színész van. A negyvenedik éve műsoron levő Szókratész védőbeszédével hívtak egyszer egy rácsokkal körülvett intézménybe, ahová olyan gyerekeket vittek, akik csak egy korttyal voltak a fiatalkorúak börtöne előtt. Nem akartam hinni a fülemnek. Platón a megátalkodott bűnözőjelölteknek? Segítséget kértem a nevelőtiszttől. Jeleztem, mielőtt belekezdek a szövegbe, elmesélem, hogy annak idején, amikor Athénban Szókratész ezt a beszédét mondta, nyilván voltak, akik elmentek és legyintettek, hogy vén hülye, beszélhetsz itt fűnek-fának, engem nem érdekel, megvan rólad a véleményem. Unlak. Elmondtam a gyerekeknek, hogy megegyeztem a nevelőtiszttel: semmilyen retorzióval nem jár, ha valaki a beszéd közben kimegy. Voltak vagy hatvanan, és kettő kelt föl. A beszéd után úgy vettek körül ezek a megátalkodott kölykök, mint valami Mikulás bácsit. Megszelídültek a közel két és fél ezer éves szövegtől. A gyerekközönség lármás és kíméletlen tud lenni, csak a jó művészi teljesítmény köti le.
– Örül, hogy három gyereke közül kettő továbbviszi a hivatását?
– Bizony, jó érzés volt Mátéval apát és fiát játszani egy filmben vagy A velencei kalmár előadásán a meghajláskor fogni Petra lányom kezét. Dávidot is fölvették a színművészetire, de ő inkább a tanítást választotta. A folytonosság fontos nekem, mert apám is szeretett volna színész lenni. Rákosi Szidi színiiskolájába járt, de nem bírta fizetni. Ezt addig titkolta, amíg az első – úgymond – sikerem nem támadt. Csak akkor nyitotta ki a titokzatos ládafiát, amelyben a régi plakátjait őrizgette. A színész annyiban különbözik a többi, normális embertől, hogy könnyebben fölemeli a fantázia fedelét, és kiengedi a lelke mélyén sistergő gőzöket: indulatokat és örömöket. A gyerekeimmel kiskorukban imádtunk raftingot játszani. Rohanó hegyi patakban ültünk, hullámzottunk és sikongattunk, amikor leszaladtunk a vízesésen. Volt, amikor kiestünk a csónakból, és a másik mentett ki bennünket. Közben a földön ültünk. A nagy, vastag gumicsónak csak egy pokróc volt, három milliméterrel emelkedett ki a környezetéből. Nemcsak ők, én is átéltem ott azt a csodát, hogy a szűkös, behatárolt teret végtelenné tudja tenni az ember a játékkal.
(MTI)
Egy érzékszervünk elveszett
Gálvölgyi János ismeretlen arca
Aki nem ért az önmenedzseléshez:...
Nem bulvársztár, mégis ismered
