Mire költ egy magyar milliárdos?
hirdetés
Manapság, amikor minden magára adó cég igyekszik valamilyen jó fekvésű és lehetőleg mutatós irodaépületet bérelni/tulajdonolni, amikor státusszimbólumnak számítanak a külsőségek, szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy Magyarország egyik leggazdagabb üzletasszonyához a hatvanas évek ipartelepeit idéző gyárudvaron, csorba lépcsőkön egyensúlyozva vezessen az út.
Aztán újabb meglepetések érnek…
Szilvássy Csilla irodájának előszobájában nem sürögnek-forognak cerberusként a titkárnők, sőt, ha annak az egyetlennek, aki az iroda ügyeit intézi, nincs alkalma a telefont felvenni, maga az ügyvezető igazgató, cégtulajdonos kapcsol a mellékállomásra.
Velem szemben ott ül farmerben, garbóban, kardigánban egy asszony, akinek nemcsak azt a bizonyos, női vezetők számára áttörhetetlennek minősített „üvegplafont” sikerült áttörnie, de a hazai gazdagok meglehetősen „zártkörű” klubjába is sikerült bekerülnie…
– Azt tartja a közvélemény, hogy csak az első milliót nehéz megszerezni. A te első milliódnak mi a története?
– Röviden, némi szerencse, a kedvező helyzetek felismerése, a jó döntések alapozták meg a vagyonomat, amely valójában egy építőanyag-gyártó cégben testesül meg…
– Sokszor és sok helyütt mondtad már el, hogy a közgazdász diplomád megszerzése után a Metalimpex nevű külkereskedelmi vállalatnál kezdtél dolgozni, s 20 év alatt jutottál el a kereskedelmi igazgatói beosztásig. Aztán, egyik napról a másikra, a biztos felső vezetői státust cserélted fel a bizonytalanra… Engedtél Fenyő János, az akkor még csak videokölcsönzéssel, -forgalmazással foglalkozó VICO cégtulajdonos rábeszélésének, aki a rendszerváltás idején kezdett bele sajtóvállalkozásába, ráadásul egyetlen hetilappal, a Nők Lapjával…
– Már 1989-ben elég élesen megmutatkozott a különbség az állami és a magánszektorban kereshető fizetések között, mégpedig az utóbbiban dolgozók javára… Ekkor talált meg – baráti ismeretség révén – Fenyő János. Azt ajánlotta, hogy dupla fizetésért jöjjek át hozzá, igazgatónak… Az igazsághoz tartozik, hogy az ajánlat számomra egyszerre volt szokatlan, nagyvonalú és vonzó is, hiszen az állami szférában dolgozó, a vállalati ranglétrán évről évre előbbre araszoló alkalmazottként már a pár száz forintos fizetésemelésnek is örült az ember. Az is igaz, hogy nemcsak a dupla kereseti lehetőség miatt „szegődtem el” hozzá, hanem azért is, hogy egy számomra ismeretlen területen is kipróbálhassam magam. Kihívás volt, hogy az állami cégnél elért sikerek után a magánszférában is képes leszek-e megállni a helyem felső vezetőként…
– Az alapításától számítva két éven belül sajtóbirodalommá növekedett cégnek az egyáltalán nem a simulékony modoráról és demokratikus vezetési eszközeiről elhíresült tulajdonosával te könnyen megtaláltad a hangot?
– Fenyő vezetési stílusa valóban keménynek tűnhetett mindazok szemében, akik az állami vállalatoknál a „majd ráérünk arra még” vezetési stílust szokták meg. Márpedig az újságírók, szerkesztők, marketingesek mind-mind állami kiadóktól kerültek a VICO cég „tulajdonába”, amely kiadóknál a döntési mechanizmus igen nehézkes volt. Ezzel szemben a magánvállalkozását szinte hónapok alatt cégóriássá növelő Fenyő János valóban meglehetősen gyorsan és határozottan döntött minden, a céget érintő ügyben és a munkatársaitól elvárta, hogy a döntései szellemében dolgozzanak.
Egyébként rosszindulatú legenda, hogy nem volt kíváncsi a munkatársai és a tanácsadói véleményére… Az viszont igaz, hogy a döntés jogát mindig fenntartotta magának… Én sokat tanultam tőle, vezetési technikáját nemcsak elfogadtam, hanem meg is szerettem. Sőt. Cégvezetőként és tulajdonostársként mind a mai napig alkalmazom is… Ennek a fő csapásiránya: gyorsan és rugalmasan kell dönteni, nem szabad tűzön-vízen át ragaszkodni a hosszú távú stratégiákhoz, figyelni kell a piaci „mozgásokra”, azaz naponta a lehető legjobb döntéseket kell meghozni.
– Hogyan lettél éppen egy építőanyag-ipari cég tulajdonosa?
– Valamennyiünk élete véletlenek sorozatából áll, és nagyon sok múlik azon, hogy az ezekben rejlő csapdákat vagy lehetőségeket felismerjük-e… Amikor Fenyő Jánost meggyilkolták, tőlem egyik napról a másikra váltak meg az utódai… Egy kedves barátom ekkor szegezte nekem a kérdést: nem volna-e kedvem megnézni, mit lehetne „kihozni” a válságba került Kemikálból. Néhány hónapos válságmenedzseri munka után – amikor aztán a sajtóbirodalom értékesítését követően megkaptam a VICO-részvényeim után engem megillető pénzt – döntöttem úgy: megvásárlom az akkor már a válságmenedzseri közreműködésemmel talpra állt építőanyag-ipari vállalatot. Az egyik ok, amiért megvettem, az volt, hogy ez a 19. században alapított, jó nevű magyar vállalat ne menjen tönkre, ne tűnjön el a hazai építőanyag-gyártói palettáról. Azt láttam és látom ma is, hogy a multinacionális cégeknek a magyar vállalatok csak addig fontosak, amíg magas profitot termelnek. Amint egy cég nem hozza a várt eredményt, a multik szívfájdalom nélkül bezárják a „boltot”, és szélnek eresztik a dolgozókat.
Már akkoriban is szent meggyőződésem volt – és ezt a Kemikál eddigi történte is igazolta –, egy magyar cég is képes arra, hogy hosszú távon világszínvonalú termékeket gyártson. Azt is fontosnak tartom, hogy a hazai vásárló a minőséget illetően érezze biztonságban magát, vagyis ha valamilyen hazai termékkel támad minőségi problémája, azt közvetlenül a gyártóval, akár magával a tulajdonossal is meg tudja beszélni.
A közgazdász végzettségű Szilvássy Csilla még egyetemistaként hozta világra a lányát, majd két év múlva a fiát.
A Metalimpexnél külkereskedőként kezdett dolgozni, majd húsz év alatt az 1000 fős vállalat főosztályvezetői székéig ívelt a karrierje.
Fenyő János médiabirodalmát 1990 és 1998 között a sajtócézár jobbkezeként irányította.
A Kemikál Zrt.-t csődközeli állapotból állította talpra, majd a VICO-birodalom értékesítése után, a részvényeiért járó összegből vásárolta meg az építőanyag-ipari cég többségi tulajdonjogát, 2000-ben.
Vezetésével 2006-ra a Kemikál kétmilliárdos forgalom mellett 357 milliós nyereséget termelt.
– Hogyan érinti a Kemikált a magyar építőipari ágazat stagnálása? Megváltoztatja-e ez a helyzet a vezetői terveidet, a tulajdonosi elképzeléseidet?
– Ha a kérdésed második fele arra vonatkozik, hogy el akarom-e adni a céget, a válaszom: nem. Én itt nem fizetett menedzser vagyok, ez ma már egy családi vállalkozás, amelyben a gyerekeim a tulajdonostársaim. Az építőipari válsággal kapcsolatban pedig természetesen én sem tehetek mást, kivárok, és persze hosszú távra tervezek, hiszen szándékaim szerint ez a cég családi vállalkozásként, több generáción keresztül is prosperál majd.
– Ez a gondolkodásmód a mai üzleti életből hiányzik… Mindenki pénzt akar, ha lehet minimális befektetéssel, lehetőleg minél hamarabb, ráadásul, ha a cég nem nyereséges – így vagy úgy – a tulajdonosai mielőbb igyekeznek megszabadulni tőle…
– Ez a – remélhetőleg – egy-két évig tartó veszteséges időszak nálam nem azt fogja kiváltani, hogy amint nem úgy „megy a szekér”, ahogy szeretném, „kiszállok” belőle. Eddig nyereséget hozott, ebben az évben már egészen biztosan veszteségesek leszünk. Ezt igyekszem ésszerű döntésekkel minimalizálni…
Ha az eddigi tulajdonosi működésemben fontosnak tartottam a vezetői rapiditást, a jelenlegi gazdasági helyzetben még nagyobb jelentősége van mind a piaci változások gyors felismerésének, mind a hozzájuk igazodó döntéseknek.
Mi például most egyik hétről a másikra változtatjuk a termelést. Amire nincs megrendelés, azt nem gyártjuk, illetve némi raktárkészletet termelünk, a nélkülözhető munkaerőt (pl. a portaszolgálatot) elbocsátottuk, visszavettünk a reklám- és szponzori költségekből.
– A többes szám arra utal, hogy a tulajdonostársaiddal egyetértetek ezekben a stratégiai kérdésekben… Hogyan tudtad a vezetői gondolkodásmódod a fiaddal – aki közvetlenül is részt vesz a cég irányításában – elfogadtatni?
– Nem kellett direkt belesulykolnom… Ezt a mentalitást látta mind a szűkebb, mind a tágabb családban is… Hosszú távon becsületesen gondolkodó emberré neveltek a szüleim. Ebből következik az életelvem: ha valaki munkaképes korban vagyonhoz jut, azt kötelessége gyarapítani.
– Állami alkalmazottként a sikert és az elismerést a felfelé araszolásban és a fizetésemelésekben mérted… A legtehetősebbek közé tartozóként mi jelenti számodra a sikert?
– Egy gazdasági vállalkozás sikere a profitban és a piaci részesedésben mérhető. Én amióta itt vagyok, egy fillér osztalékot nem vettem fel, hogy a cég egyre tőkeerősebb, nagyobb lehessen. Tulajdonosként sikerként élem meg, ha prosperáló, minőségi termékeket gyártó cégként tartják nyilván a Kemikált.
– Mit változott az életed, amióta fizetett alkalmazottból a magad ura, ráadásul milliárdos lettél?
– Tudatosan nem változtattam az életstílusomon. Polgári családból származom, ahol mindig anyagi biztonság vett ugyan körül, de a nem pénzzel megszerezhető dolgok jelentették az értéket. Még akkor sem lettek luxushobbijaim, luxusigényeim, amikor már bőven megengedhettem volna magamnak bármit… Ma sincs költséges hobbim – lovaglás, vitorlázás, szörfözés stb. Az egyetlen luxusom, amelyhez ragaszkodom, a nagyon megbízható, mindenféle extrákkal felszerelt autó. Ráadásul márkahű vagyok, tehát 20 évvel ezelőtt is ugyanezt a gépkocsimárkát szerettem, azzal a különbséggel, hogy akkor csak a használtat tudtam megvásárolni…
– Olvastam valahol, hogy szereted és gyűjtöd a különféle korokból származó bútorokat, hobbid a lakberendezés…
– Egy bizonyos életkorban már az ember nem vásárol bútorokat, hiszen kialakította az életterét.
– Nőként hogy állsz a ruha-, cipővásárlással? Előfordul, hogy csak úgy elrohansz egy boltba, és összevásárolsz mindenfélét, akár luxusdarabokat is? Ráadásul – társadalmi státusodnál fogva – megannyi társasági „eseményen” kell részt venned…
– Ha mondjuk különféle „hivatalos”, „kötelező” fogadásokra, bálokra gondolsz, ki kell hogy ábrándítsalak… Nem járok ilyen összejövetelekre. Persze néha rám is rám tör a „nincs egy rongyom, amit felvegyek érzés”, ilyenkor én is elrohanok ruhát venni. Mostanában elsősorban azért vásárlok új holmikat, mert túllendültem a szokásos maximum 56 kilós „versenysúlyomon”, egyszóval kihíztam a ruháimat… Amikor még alkalmazott voltam, a ruhatáram főleg decens kosztümökből állt, ám amióta a „magam ura” vagyok, egyszerű, kényelmes ruhákban járok be dolgozni, amelyek illenek ehhez a helyhez, a partnerekhez. Az építőipari vállalkozók többsége egyáltalán nem híres az eleganciájáról, tehát furcsa lenne, ha valami méregdrága holmiban, tűsarkú cipőben billegve jelennék meg a velük való tárgyalásokkor.
– Hogyan pihensz, mivel töltöd a szabadidődet?
– Kertészkedem, olvasok… Azelőtt nem főztem, mostanában azonban szívesen forgolódom a konyhában, s egyre többször hívom meg a barátaimat egy ebédre, vacsorára… akik egyébként ugyanazok, mint húsz évvel ezelőtt… Tavaly elkezdtem női partikat szervezni.
– Miért éppen női partikat?
– Legalább ötven, nagyon kellemes, okos, többségében egyedülálló nő van a baráti körömben, akiket például a házaspáros összejövetelekre nem szívesen hívnak meg, vagyis nekik nagyon nehéz megszervezniük a társasági életüket, fenntartaniuk a baráti kapcsolataikat… Ezekre a partikra persze házasságban élő nőket is meg szoktam hívni, hiszen náluk meg az a probléma, hogy általában csak a férjükkel együtt hívják meg őket…
– Gondoltál-e már arra, hogy mikor kell majd átruháznod teljes egészében a fiadra a vállalat vezetését?
– Amikor a napi munka fáraszt, amikor úgy érzem majd, hogy nem tudok megfelelő és gyors döntéseket hozni, nyilván elérkezik az ideje a „visszavonulásnak”. Ezt azonban az ember – természetéből adódóan – sokszor nehezen ismeri fel és el. Remélem, hogy ha magamtól nem jönnék rá, a fiam majd figyelmeztet…
A Budapesti Corvinus Egyetem Kisvállalkozás-fejlesztési Központja az elmúlt évben vizsgálta a hazai kis- és középvállalatok vezetőinek utódlással kapcsolatos elképzeléseit.
A hazai kis- és középvállalkozókra jellemző, hogy a stafétabot átadására nehezen szánják rá magukat, túlnyomó többségük a teljesen családi utódlást részesíti előnyben: ebben az esetben a cég vezetése és tulajdonjoga is a családon belül marad. A következő, jóval kisebb csoport a tulajdonjogot a családban tartaná, de a vezetést külső félre bízná, még kevesebben vannak azok, akik a tulajdonostárs(ak)nak vagy az alkalmazottaknak szeretnék értékesíteni saját tulajdonrészüket.
A pénzügyi és érzelmi siker kulcsa
Gálvölgyi János ismeretlen arca
Mr. Autóalkatrész a tengeri jó szélre...
